Magányra ítélve

 2022. május 18-án nyeltem a könnyim a kanapén. Azt mondtad nem szeretsz, és soha nem is szerettél. Döbbenten ültem. Éreztem, hogy végem. A betegség teljesen leterített, padlón voltam. És Te belémrúgtál. Ott, ahol a legjobban fáj. Annyit kértem, ölelj át. De Te kisétáltál az ajtón. Sokáig ültem. Sírtam. Nem értettem. Légüres tér. Lebegés. Sírás. 

A mindenem voltál. Te voltál az életem. Senkit nem szerettem annyira, mint Téged. Miattad, érted, értünk akartam meggyógyulni.

Értelmetlen lett minden. Nagyon sokáig.

Aztán megértettem, hogy csak úgy tudlak elfelejteni, ha teljesen kizárlak az életemből. Letiltottalak mindenhol, nem jártam arra, amerre Te, nem találkoztam emberekkel, akikkel tudtam, hogy Te igen. Volt, akitől nem tudtam megválni, ezért megbeszéltem vele, hogy számomra Te nem létezel, és soha nem is léteztél. Nem beszélünk rólad. Az emlékeket elfojtottam. Kitöröltem az elmémből az együtt töltött időt. 

Így sikerült. 

Egy éve már. Még mindig előfordul, hogy valaki megemlíti a neved. És ilyenkor este még mindig sírok. 

Tudom, hogy jobb nekem nélküled. Tudom, hogy olyan önfejlesztésen mentem keresztül, amelyre nagy szükségem volt. És most jobb ember vagyok. Tapasztaltabb. Megértőbb. Más. Erős.

Láttam egy filmet. A lány a szeretett férfi karjában halt meg. Ölelték egymást. Csendben elaludt. Olyan nagy kérés lenne ez?! Megölelni azt, akit szeretek. Beleveszni az illatába. Hozzásímulni, eggyé válni, és megállítani az időt. Amikor semmi nem számít, mert ő ott van. Amikor mindent meg tudok valósítani, mert ő ott van. Amikor magabiztos vagyok, mert ő ott van. Alvás közben összeérni, reggel mellette ébredni. Együtt kávézni. S míg csinálom a napot, a szívem érte dobog. Végigbeszélgetni egy éjszakát, míg ujjaink összefonódnak. Együtt nevetni valami butaságon. És amikor becsap a villám, együtt kijönni belőle. Mert együtt minden egyszerűbb. Mert ő ott van.

Azt mondják, mikor valamit elveszítünk, lesz jobb. Ez az én esetemben eddig mindig így volt. Igaz, hogy tenni kell érte, mint mindenért, de utána megkapjuk. És igen, megjelent az életemben a jobb. Nagyon pörget. Sokat nevetek mellette.

De!

Beteg vagyok. Senki nem érhet hozzám. Senki nem juthat át a falon. Sokszor elfelejtem, hogy nekem semmit nem lehet, mert nem tudom mi lesz velem. Csak élek bele az életbe, nevetek, dolgozok, beszélgetek, sokat, sok emberrel, aztán belenézek a tükörbe. Gyűlölöm az összes tükröt! Attól tartok egyszer szétverek egyet. Igen, akarom ezt a fiút. De nem, nem akarom, hogy rám nézzen, hogy találkozzunk, hogy lásson ... engem ... betegen. Dédelgetem a gondolatot, hogy együtt vagyunk, mindketten egészségesen, és olyan hétköznapi problémákkal küzdünk meg, hogy melyikünk vezesse az autót, hova menjünk nyaralni, melyik étterembe vacsorázzunk. Dédelgetem a gondolatot, hogy meggyógyulok, és lehet normális életem egy fiúval, aki mellett önmagam lehetek, aki mellettem önmaga lehet, akinek elveszhetek az ölelésében és a bőre illatában. Dédelgetem a gondolatot, hogy én is teljes értékű ember vagyok. Dédelgetem a gondolatot, hogy megérdemlek egy normális életet. 

Dédelgetem őt, a fejemben.

Jobb egyedül. Ülök a kanapén. Eltelnek a napok úgy, hogy nem számítok. Senkinek. Senki nem kérdezi meg, mikor érek haza. Sokszor csak ülök a parkolóban az autóban, és nincs kedvem bejönni a lakásba. Minek. Teljesen mindegy hol vagyok. Amikor csak vagyok. Aztán persze megtörlöm a szemeim, kifújom az orrom, veszek egy nagy levegőt, s megyek tovább. Mert menni kell előre. A gyógyulás útján.

Dédelgetem a gondolatot, hogy én is ember vagyok.

Dédelgetem őt a fejemben.

Dédelgetem