17. kemoterápia

 Nem nagyon aludtam éjjel. Korán keltem. Az asztalra kupacoltam előző nap, amit a bőröndbe kellett tennem. Álltam egy darabig mellette, fogtam a kávém, és néztem. Nem tudtam gondolkodni. Nagyon dühös voltam, nem akartam menni. Bepakoltam. Minden ehetőt becsomagoltam a hűtőből. Gondolkodtam mit felejtek ki, hiányérzetem volt. De nem nagyon érdekelt. Semmi sincs, ami kellene... Felöltöztem. Próbáltam inni, de nem megy a víz. Mindegy, lesz ami lesz. Elindultam.

Húztam a bőröndöt. Dühös voltam, feszült. Nem akarok meghalni. Míg gondolataimba merülve mentem le a hegyről, hátulról nekem jött egy biciklis. Azt mondta, azt hitte elfér. Hát, nem fért el, így inkább nekem jött. Eltekert. Én csak álltam. Sírtam. Persze, valaki még rúgjon belém.

Megálltam az első szemeteskukánál. Megtöröltem a szemeim, s indultam tovább. Eleredt az eső. Ez is hiányzott. Csak mentem, húztam a bőröndöt. F@szkivan, de tényleg. Mivel érdemeltem ki ezt az egész szart? Kinek és mit ártottam? Miért kell nekem ezt végigcsinálnom? Mikor és hogyan lesz vége? Mikor élhetek normális életet? Miért kell minden második héten kiszakadnom az életből, és szembenéznem a halállal? Szomorú és dühös voltam. Nagyon szomorú. Nagyon...

Korán érkeztem, mert végigrohantam az utat. Mintha lemaradnék valamiről. 

Szokásos, betegfelvétel, vérnyomás 90/60 jóindulattal, súly 55 kg, tartom. Kövér vagyok. Szoba. A folyosó végén egy kétágyas. Szuper, reméltem, hogy egyedül leszek. Reggeliztem, elintéztem pár telefont. Ittam. Jött értem a doktornő. Minden rendben, nem kell receptet írni. Bevallottam, hogy megcsaltam, és megmutattam az uhu leletet. Bemásolta a záróba. Nem tudjuk, hogy használ-e a kezelés. Ezért nem toljuk a CT-t. Sajnos sima CT lesz. Kérdeztem, hogy mi van, ha nem használ. Van-e még lehetőség. Van. Ez jó hír. Kúrás, nem kell bent aludni. Szuper. De remélem, hogy használ ez a mostani, és egyszer vége lesz. És én győzök. Szoba. Ott ült egy lány. Lett szobatársam. Kicsit idősebb nálam, tehát még fiatal. Vastagbél nála is. Nincs áttét. Persze, hogy én vagyok nehezebb helyzetben. 

Jött a nővér, keresett vénát. Háromszor szúrt, nem ment. Hívták a másik nővért. Ő kétszer szúrt, sikerült. Tehát öt szúrásom volt. Sokáig tartott. Kellene a port. Azt hittem, megúszom.... Majd átgondolom, még nem akarok ezen töprengeni.

A szobatársam aranyos volt. Első kezelés neki. Sokat kérdezett, sokat beszéltünk. Voltunk csendben is. Szinte egész nap zenét hallgattam. Nagyon nehezen viseltem lelkileg ezt a két napot. Az első nap a suprastin kiütött, délutánra tértem magamhoz. Telefonálgattam, dolgoztam, emaileket olvastam, küldözgettem, irányítottam a világot az ágyamból. Felkeresett az onko pszicho. Elnézést kért, hogy nem keresett. Azt mondta a második nap jönni fog. Este sírtam. Nem tudtam aludni. 

Reggel angolórám volt. Eleven voltam, jó volt. Aztán a kialvatlanság és a kezelés miatt elfáradtam. Délutánra már nagyon fájt a gyomrom. Arra jöttem rá, hogy ha eszek egy picit, akkor jobb. Sajnos az ivás nem ment. Alig tudtam lenyelni valamit. Nem tudom ez mitől van, szerintem pszichés. Majd valamit kitalálok, mert a vénáimnak kell a folyadék.

Behoztak egy férfit. Kicsit volt idősebb csak nálam. Citromsárga volt az egész ember. A feje tetejétől a talpáig. Nagy volt a hasa. Gondolom víz. A mája már nem nagyon működhet. Sokan jöttek hozzá. Az egész család. Nem tudom mi lesz vele. Nagyon ijesztő volt. Még nem láttam ilyen színt emberen. Rettenetesen sajnáltam. A felesége szorította a kezés és sírt. Nem szeretnék idáig jutni, és nem is fogok, az egyszer biztos!

Zenével telt a nap. A pszichológus nem jött. A gyomorfájás miatt sírtam. El voltam keseredve. Mikor lesz vége?

Éjjel nagyjából aludtam. Alig vártam a reggelt, hogy jöhessek haza. Inkább dolgozom, és bosszankodom munka miatt, mint a kórház. Mindent eltűrök, nem idegeskedek úgy igazán semmin, mert minden jobb, mint kórházban lenni, és szembesülni a betegségemmel, és a tudattal, hogy meghalhatok.

A barátaim folyamatosan kerestek. Mindig valaki. Nagyon szeretem őket! Kérlek, ne engedjetek el!

Ne engedjetek elmenni!