Nagyon nem akartam menni. Már nem is emlékszem az útra. Meleg volt. Csak mentem, húztam a bőröndöt. Ja, igen. Mivel az ivás nem megy, ezért mindenféle löttyöt vittem magammal. Kólát, ice teát, ízesített vizet, meg persze sima vizet is. Szendvicset pakoltam, ropit, sajtot.
Korán érkeztem. Nem volt senki a betegfelvételen. A szokásos menet volt. Mérleg, 55 kg, tartom a súlyom. (Dagadt vagyok.) Vérnyomás, megütöttem a 100-at, szóval jó. Szoba. Vérvétel. A nővér úgy készült, hogy maradok, ezért rögtön branült rakott be, úgy vett vért. Így csak egy szúrás volt, ezért hálás vagyok. Persze nem nagyon folyt, megint fejni kellett. Mindegy, meglett.
Megreggeliztem, igyekeztem sokat inni. Tudtam, hogy később nem fogok. Készen lett a vérkép, mentem doktornőhöz. Minden kérdésemre válaszolt. Ultrahangra nem küldött el. Ezt sajnálom. Felírta az összes gyógyszert, amire szükségem van. Kértem, hogy pet CT legyen, de nem lesz. Csak sima CT. Ezt is sajnálom. Azt mondta, majd főorvosin felhozza azért, hátha... jó lenne.
Szoba, ágy. Megjött a cucc, indulás. Szokás szerint fejbe is vert, aludtam is. Vagyis ez nem igazi alvás, inkább csak kábaság. Ez eltartott késő délutánig. Beszélgettünk a szobatársakkal, jó csapat volt. Hárman voltunk. Másnap kaptunk egy nénit magunk mellé. Az ebédből levette a húst, és hazaküldte a lányának. Nincs pénzük új zoknit venni. A maradék kenyeret összepakolta a kutyának. Szörnyű sorsok vannak. Mondta, hogy ha valaki valamit nem eszik meg, ő kéri. Hát, hogy őszinte legyek, szinte semmit nem ettünk meg, így mindent neki adtunk.
A kemós rossz gyomor érzés borzasztó. Semmi nem ízlett, semmi nem kellett, a víz sem. Közben a hasam meg fájt. Ha eszek, jobb. De nem kívánok enni. Az előző kórházi létem rántotthúsán felbuzdulva, leköttettem az infúziót, és lementem a büfébe rántotthúsos zsemléért. Na, az jólesett. Meg a kóla. Megettem a szendvicseket is. A második nap délután már nem volt magánkajám. Az egyik szobatársam felbontott egy pombeart. Hát én az úgy ettem. Olyan finom volt. A legfinomabb étel!
Az a baj, hogy előre sosem tudom, hogy mi esik jól. Legközelebb viszek pombeart, de ki tudja, hogy kell-e majd. Na mindegy.
Nagyon igyekeztek a nővérek, hogy lefolyjon a cucc, így kicsit gyorsabban ment, de legalább belefértünk az időbe. Annyira, hogy éjjel kihúzták a branült. Az átmosó nehezen ment már, a nővér végig mellettem ült, feszítette a vénám, hogy bemenjen. Nagyon rendes volt tőle.
Reggel keltem, jött Keresztanyu és Anyu, hazavittek. Hoztak ebédet. Lezuhanyoztam, s dolgoztam. Közben többször elfeküdtem, de jól haladtam. Sikerült kiszakadnom a betegségtudatból. A munka jó!
Estére összeszedtem magam, elvánszorogtam boltba. Nagyon fáradt voltam. Pedig közel a spar. Odafele még elvoltam. A boltban már elfáradtam. Hazafelé már alig tudtam jönni. Mint mikor álmomban futok a cél felé, és az egyre távolabb van, és sosem érem el. Pont olyan volt. Jöttem a járdán, néztem a sárga házat, és hiába jöttem, nem került közelebb az épület. Lassan, nehezen értem haza. Vettem pombeart vacsira. Azt ettem. Jó volt.
Ma már mentem dolgozni. Délelőtt nem volt erőm, és nem is voltam jól. Aztán megjött a főnököm, és feldobott. Sokat beszélgettünk, dolgoztunk. Ez is jó volt.
A hasmenés megjött, egyelőre más nincs. Száraz a bőröm. A szokásos. Kezelem.
Bumerángnak hűlt helye...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése