Megint elfáradtam

 Nem értem, hogy egy olyan jó nap után, mint ami volt, hogy következhetnek ennyire szar napok!

A tegnap borzasztó volt Másik nélkül. Tudtam, hogy nem fog írni, mégis vártam. Rossz kedvem volt. Barátnőmmel találkoztam a tónál, azt mondta a hídnál, kiderült, hogy sok híd van... Nehezen, de megtaláltuk egymást. Sokat beszéltem. Csak én. Hazamentem, zuhany, ágy. Aludtam

Ma sem jobb. Rossz a hangulatom. Alig várom, hogy hazaérjek, beüljek a sarokba és nézzem a falat.

Megint szomorú vagyok. Nincs türelmem. Nem haladok. Akarom, hogy valami történjen, ami azt sugallja, hogy gyógyulok. De sehonnan semmi visszajelzés.

Elfáradtam. Elfáradt a lelkem. Nem tudom mi lesz velem.

Kell egy támasz. 

Kellene egy támasz.

Az ölelésem elmaradt Másikkal együtt...

Tele a fejem

 Még mindig nem értem. Nem értem az egészet. Itt vagyok, jól vagyok. Élek. Élem az életem. Nem fér a fejembe, hogy ez nem marad így. Nem hiszem el, amit a doktornő mondott. Nem akarom megtagadni, de egyszerűen nem hisze el!

Tegnap egy nagyon jó nap volt. Korán keltem, korán beértem a munkahelyemre, dolgoztam. Aztán jött a kollégám, mentünk a másik telephelyre. Dolgoztam. Volt egy olyan értekezlet, amire nem hogy nem készültem, azt sem tudtam melyik rendezvényen vagyok. De felvettem a fonalat, értettem, és meg is tudtam oldani a kérdést. Örülök, hogy felfogtam, és megoldottam. De tényleg. Aztán siettünk a Kollégámmal szemüvegkeretet igazíttatni. Azért mentem el vele, mert nekem is kell szemüveget csináltatnom, és kereteket akartam nézni. Legalább kiderült, hogy amit szerettem volna, az nem áll jól. Szóval megérte. S irány haza, mert mentem moziba. 10 percem sem volt otthon. Beakptam néhány falatot, pisi, s indultunk. Szokásos helyen parkoltam, nem vettünk jegyet, nem büntettek meg :-) Nagyon jófej emberekkel találkoztam, sokat nevettünk. Közben jelentkezett Másik. Írogattunk. Jó volt. Mindig feldob. 

A film is jó volt. Egyszermegnézős, de egynek jó volt. Aztán átmentünk Manírba. Ettünk, beszélgettünk, nevettünk. 

Azátn beszéltem Másikkal. Olyan háromnegyed órát. Vele (!) is mindig őszinte voltam, de nem tudtam annyira önmagam lenni, mint Másikkal. Semmi sincs köztünk, talán párszor megérintettem a kezét. Ennyi. Nagyon bolond, rendesen tud húzni. Nagyon jókat nevetünk. Telefonon és írásban jobb vagyok, mint személyesen. Talán azért, mert akkor nem lát. Jelenleg semmire nem vágyom jobban, mint hogy átöleljen. Vagyis, de igen. Ezt a mindennél többre tartott ölelést fel tudnám ajánlani azért, hogy meggyógyuljak. De sajnos nem lehet becserélni. 

Nem tudom mi lesz velem. Nem értem. Nem értem.... Nem tudom mitől gyógyulhatnék meg. Nem tudom mit kell tennem azért, hogy minden a régi legyen. Talán sosem lesz. Minden más, már most is. Soha nem leszek az a lány már. De talán jobb is, rengeteget fejlődtem, erősödtem. Csak maradjak meg! Meg akarok gyógyulni! És meg is fogok!

És kérem azt a kibaszott ölelésem!

19. kemoterápia

 Korán mentem, ahogy szoktam. Kocsival, tele energiával. Kicsit komolytalannak tartottam ezt a kezelést. Vittem szörpit és csipszet. A betegfelvételen hamar végeztem. Nem kellett sokat várnom, hívott a doktornő. Elmondtam neki, hogy én valami brutális szőnyegbombázást szeretnék. Azt mondta, hogy ez a biológiai erős, és próbáljuk ki, hátha hat. Úgy legyen. Beültem egy székbe, hamarosan jött is a nővér. Elsőre megszúrt. Bemosó, s jött a biológiai. Másfél óra alatt folyt le, mert vékony a vénám. Aztán átmosó. s kész is voltam. 

Megkaptam a tablettákat, 112 db. Napi 8 db-ot kell szednem. Reggel 4, este 4, 12 óránként. Ez váltja ki a 44 órás infúziót. Ami egyébként szerintem szart sem ér, ugyanis másfél éve kapom, és terjed. Nem tudom mit gondoljak.

Kezelés után simán kocsiba ültem, és mentem a munkahelyemre. Igaz, nem volt nálam laptop, de a számmal dolgoztam kedvenc kolléganőmmel.

A program az, hogy megreggelizem, beveszem a D-vitamint és a gyomorvédőt. 1 óra múlva a kemótabit. Napközben glutamin és kollagén. Este kemótabi és vérhigító, amit folyamatosan kell szúrnom.

Nincs más tennivalóm, mint hinni abban, hogy a biológiai hat. Onnan fogom tudni, hogy ha már nem érzem, hogy van májam, akkor jó vagyok. 

Még mindig nem hiszem el, hogy a tüdőmben is van. Vagy a nyirokban. De a májam az odavan. 

Soha többé nem megyek vicces CT-re, csak PET-re. Ha nem írják ki, kifizetem, 270.000 Ft, de leszarom. Olyan vizsgálatot szeretnék, aminek lehet hinni is, nem így, hogy hát "nem említi"... Miért nem? 

Sokat sírok. Belül még mindig ugyanaz a lány vagyok, huncut, csibész, vidám. De aztán eszembe jut, hogy az orvosom letett rólam, és akkor az már nem vicces. Nem elég, hogy a pszichológusom elhagyott, hanem még az orvosom is. Akkor kiben bízzak?

Az állapotom: Jól vagyok továbbra is. A szempilláimat sajnálom, alig van, és az is vékony és rövid. Remélem hamarosan kinő. A hajam szépen elkezdett nőni, össze-vissza áll, nem tudok vele mit kezdeni. A bőröm gyógyul. A szétrepedt lábujjaim alakulnak. Szerintem hamarosan rendbe jövök. Ezért nehéz elhinni, hogy gyógyulok. De bízom a biológiaiban! 

Az a fiú, a Másik, teljesen levett a lábamról. Nem tudom hogy csinálta. Sokszor hiányzik. Nagyon jól néz ki, és szerintem egyformán vagyunk bolondok. Mi sosem leszünk együtt, de sokat segít. Miatta fogok meggyógyulni, mert magamért nem tudok. És ha már túl leszek ezen a szaron, megpróbálom újra felépíteni magam és az életem. 

Hiszek abban, hogy nem fogok meghalni. Hiszek abban, hogy van még remény. Nem érzem magam betegnek. 

Hiszek magamban, és a kezelésben. 

Hiszem, hogy meggyógyulok!

Meggyógyulok!

Ez meg hogy?!

 Az elején kezdtem, hogy teljes legyen a kép.

A CT lelet szerint a tüdőm tiszta, a nyirok tiszta, a petefészket nem említi, a májamban számos áttét van. Voltam ultrahangon, ami nem találta a vesémben a követ, valamint a májamban 1 db daganatot látott. 

Voltam vérvételen, ami azért meglepő volt. Az LDH szintem emelkedett, de még mindig normál tartományban van. A tumormarkerek közül a CEA csökkent, de még mindig felső határ felett van. És nagy meglepetésemre, az AFP szintem is megemelkedett, ami eddig mindig rendben volt. Doktornő szerint nem a tüdő és petefészek miatt van - ez még CT eredmény előtt volt - mondta, hogy várjuk meg a CT-t. 

Tegnap voltam. Reggel fél 9-kor értem be, alig találtam parkolóhelyet. Úton a 7. emelet felé beragadtam a liftbe, nem nyílt ki az ajtaja. Utána elindult a lift lefelé, majd felfelé, egy-egy emeleten megállt, de nem volt benyomva gomb. Végül az első emeleten állt meg, és kinyílt az ajtaja. Azonnal kiszálltam. Másik lifttel mentem fel.

Na mindegy. Vittem könyvet, olvastam. Végül hívott a doktornő. Azt mondta nagyon rossz az eredményem. Soha nem fogok meggyógyulni. A májam televan, nagyobbak, teljesen szétterjedt. A CT ugyan nem melíti, de szerinte a tüdőmben is van és a nyirokban is. A CT nem lát mindent. Kérdezem én, akkor mi a fasznak csináljuk? Miért kell CT-re mennem, mikor nem elég jó? És én is megszenvedem a vénáim miatt?! Elsírtam magam. Másmilyen kezelést fogok kapni, mármint csak biológiait vénásan, és a 48 órásat tablettában. Holnap kezdünk. 3 hetente kell mennem. 4 ciklust csinálunk, aztán megnézzük mi a helyzet. A hajamra és bőrömre nem fog hatni. Szerintem valami gyenge fos. Nem hiszek benne. Ez már a harmadik biológiai kezelés, amit kapni fogok. Állítólag az én daganatom jól reagál biológiai kezelére. Na, hát, baromira nem úgy tűnik.

Rengeteget sírtam. Mentem a nőgyógyászatra főorvosi bemutatóra. Míg átmentem egyik épületből a másikba, esett az eső, eláztam. Nem érdekes, ez a nap ilyen. Ki kellett mennem a mosdóba sírni. Az összes zsepim elhasználtam. Egy lány adott egy tizes csomagot, megsimogatta a karom. Nem tudta mi a baj, de érezte, hogy nem kicsi.

Sokat vártam a főorvosra, mire jött. Mondtam neki, hogy a CT nem említi, de én érzem, hogy ott van. Azt mondta nincs ott. Mondtam, hogy de, feszít, fáj. Azt mondta nincs ott. Kértem, hogy nézzük meg ultrahanggal. Azt mondta nem, mert a CT nem látja. Nem tudtam mit tegyek. Kijöttem.

Érdekes, hogy a CT nem lát a tüdőmben és nyirokban, arra az egyik orvos azt mondja ott van. A CT nem lát a petefészkemben, az meg nincs ott a másik orvos szerint. Most akkor mi van?

Teljesen megsemmisülve mentem a CT részlegre. Kértem, hogy írják ki CD-re a képeket. Nem írják ki, mert ott a link, írjam ki magamnak. Remek.

Aztán még bementem a gyógyszertárba, elszórtam egy kis pénz glutaminra, D-vitaminra, gyomorvédőre.

Hazamentem. Ebédeltem, ittam kávét, és mentem pszichológushoz. Végig sírtam. Nagyon sokat. Nem értem az egészet. Még most sem. Itt vagyok, jól vagyok, és azt mondják meg fogok halni. Még most sem értem. Bementem a céghez, és dolgoztam picit, csak amit muszáj volt. Aztán hazajöttem sírni.

Egyedül. A kanapén. Azon gondolkodtam, hogy most mi legyen? Mit csináljak? Hogy történhet ez? Tényleg halálra vagyok ítélve? Most akkor hogy éljem az életem? Sokkot kaptam. Csak sírtam. A Másik hívott. Próbált támogatni, felvidítani. De az a helyzet, hogy mikor azt szeretném, hogy valaki fogja meg a kezem, vagy öleljen át, akkor mindig kibaszottul egyedül vagyok. Megint értelmetlen lett minden. 

Anyut tegnap műtötték. Harmadszor. Jól van. Ma voltam nála. Eleven, eszik, szerencsére van étvágya. Tényleg jól van. Örülök. Legalább miatta nem kell aggódnom. Mondtam neki, hogy folytatjuk a kezelést. Többet nem osztottam meg vele. Nem kell tudnia.

Keresztanyu este hívott. Neki elmondtam. Sírt. Én is. Még mindig nem értem.

Hazafelé a vasúton és a vonaton néztem az embereket. Fiatalok, szépek, szerelmesek, nevetnek, vidámak. Egészségesek. Bárcsak visszamehetnék. Valahogy másképp élni. Nem idegeskedni, belenevetni az életbe, és hagyni, hogy minden jó megtörténjen velem. Most is olyan jó életem lehetne, ha nem lennék beteg. Nem érdekelne, hogy egyedül vagyok. Boldog lennék. Mert minden rendben. De ez a szar, nem akar pusztulni. Pedig én azt szeretném, ha nem lenne velem. Soha többé. Nem tudom mit tegyek. 

A főnököm és a jogászunk orvost keresnek nekem. Kell másodvélemény, másik kezelés, valami, ami használ. Nem baj, ha a kezelésbe majd beledöglök, de én még szeretnék élni. 

Sokan aggódnak értem. De a problémám az, hogy nem hiányzom a gépezetből, ha nem leszek. Nem hagyok magam mögött árva gyerekeket, férjet, családot. Anyu és Keresztanyu megzuhanna. De a barátaimnak vannak más barátaik, a munkahelyemen vesznek fel mást. És ennyi. Senkinek nem vagyok az az egy, aki nélkül nem tudna létezni. Akinek a másik fele vagyok. Nincs kiért meggyógyulnom. Ja, igen, magam miatt. De amiket láttam a kórházba, hogy hogyan néznek ki a betegek, hát, akkor inkább kiülök a sínekre. Már így is szégyellem magam, ahogy kinézek. Egyáltalán nem vagyok nő. Szeretnék beülni egy barlangba, míg meggyógyulok, és csak erősen jönnék ki onnan. De sajnos nincs ilyen lehetőség. 

Egyelőre próbálom élni az életem úgy, ahogy eddig. Csinálom, amit eddig. De valami megtört bennem. Eddig is féltem. De most már rettegek. 

Ülök a kanapén egyedül, és rettegek. 

Rettegek 

Kezelés szünet

 Élvezem a napokat. Jó érzés, hogy nem kell menni kórházba. De tudom, hogy ez nem jó nekem, nem tudom mi történik odabent. Viszont jó nekem, mert a csontvelőm hálás, a bőröm gyógyul.

Na de kezdjük az elején. Hétfőn voltam CT-n. Nem nagyon találtak vénát, megszenvedtem, ők is. Nagyon kedvesek volta, százszor elnézést kértek, pedig hát nem ők tehetnek a szar vénáimról. Vizsgálat közben éreztem, hogy mellé megy a kontrasztanyag, de aztán jött a forróság, így tudtam, hogy azért ment be is. Jól feldagadt a csuklóm. Lényeg, hogy azt mondták, végigment. Szuper!

Mondták, hogy borogassam. Van egy csuklópántom, azt vizeztem be, 3 napig viseltem, így teljesen eltűnt. Jó volt, mert éjjel is a helyén maradt, nem mozdult el. Na nem mintha jól aludnék...

Aztán készen lett a tumormarkerem. Nagyon meglepődtem. Jó lenne, ha megtanulnám, hogy nem kell meglepődni, mert bármi lehet. 

A CEA értékem csökkent, ez a máj, örülök neki, de ez még nem elég. Viszont az AFP értékem még soha nem volt emelkedett. Nem tudom mi okozhatja. Rettegek attól, hogy terjed megint valahova. Felhívtam az orvosom, hogy ne kattogjak. Azt mondta, hogy szerinte nem a petefészek vagy tüdő okozza, várjuk meg a CT eredményt. Hát, nem nyugtatott meg... Nagyon várom a hétfőt, vagy keddet. Nem gondolkodom, nem számítok semmire, egyszerűen tudni akarom mi a baj már megint.

Szerdán megyek a doktornőhöz megbeszélni az eredményt, aztán nőgyógyászhoz főorvosi bemutatóra, aztán pszichológus. Ebben a sorrendben jó is lesz. Megint aggódok és félek.

Nincs időm meghalni. Annyi dolgom van még. Sok ügyben benne vagyok, folytatni akarom az életem. És nem 1-2, 7-8 évig, hanem úgy, mint mások. Egészségesen, és tervekkel. Nekem nincsenek terveim. Azt sem tudom holnap mi lesz. Csak a ma! Az a fontos!

Korán keltem, kitakarítottam. Alapos voltam, mert már nem fogok tudni sokáig babrálni itthon. Mára lehámlott mindkét tenyerem:

Testradírral leradíroztam, s úgy kentem be az onkológiás krémmel. Az a legjobb. De nagyon sokat használok belőle, így sosem elég, mindig kimarad pár nap, míg hozzájutok újra. Talán még a hétvégére elég, de csak szerdán megyek. Na mindegy. 

A munkahelyem szeretem. Sokat járok Bp-re, ott jobban érzem magam. A kollégák aranyosak, sokat nevetünk, bosszankodunk. Ettől szép.

A barátok velem vannak. Tegnap este is nagyon jól éreztem magam. Nem volt semmi extra, csak beszélgettünk, és ettem. Meg is jegyezte egyik barátom, hogy hát híztam. Igen. A +5 km-om dédelgetem. Nehezen öltözöm, még mindig gömbhal vagyok... De ez van. Ez jó, ennek így kell maradnia, míg meggyógyulok.

Sokat gondolkodom magamon is. A viselkedésemen. Olyan nagy baj, hogy nem akarok egyedül lenni? Az onko pszicho azt mondta, hogy ennek most nincs itt az ideje. De kérdezem én, hogy akkor mikor van? Ha tünetmentes is leszek, bármikor bármi történhet velem. Akkor nekem nem jár? Nekem nem lehet társam? Én nem lehet a társa valakinek? Nem támogathatok, beszélgethetek, símogathatok senkit? Mert nincs itt az ideje? Nincs időm! Vagyis ki tudja mennyi van! Had éljem meg úgy a napokat, hogy jól is érezzem magam! Nem fogok itthon ülni a kanapén, és azon gondolkodni, hogy mi lesz velem! Nem vagyok hajlandó megadni magam! Küzdeni fogok! És igyenis győztesen jövök ki a harcból!

Én fogok nyerni! Legyőzlek, mert én vagyok az erősebb! Takaródj ki belőlem!

Erős vagyok!

Győzni fogok!

CT-re készülök és emlékezem

 Holnap CT. 11.45-kor, tehát nem ehetek. Ezzel a gyomorral fantsztikus lesz. Na mindegy is. A vérképem ugye szar lett. Még 3 böki után fájnak a csontjaim. Tehát hat. Most már jó lesz. Mondjuk CT-re így is jó volt. Eleinte nem érdekelt, tudtam, hogy szar lesz az eredmény. De az elmúlt napok reményt adnak, úgyhogy elkezdtem bizakodni. Rettegek. Megint rettegek attól, hogy nem azt fogom látni, amit szeretnék, ahogy érzem magam. Jól vagyok. Az a visszajelzés a környezetemből, hogy ha nem tudnák, nem mondanák meg rólam, hogy beteg vagyok. Én sem érzem magam annak. De az vagyok... Szóval holnap nagy nap lesz...

Fészen ki szoktam gyomlálni az ismerőseimet. Elkezdtem végigmenni a "fejeken", és megakadtam. Megláttam Ernőt. Biztos tudjátok, de aki nem, annak mondom, hogy Klecska Ernő egy nagyszerű ember volt. Persze, voltak rossz tualjdonságai, szokásai, mint mindenkinek. De én nagyon kedveltem. Jó volt vele dolgozni, jó volt a humora. Igazából a Gazdasági Kalauz kötött össze minket, de azért itt-ott beszélgettünk. Nagyon sajnálom, hogy elment. Hogy így ment el. Nem ezt érdemelte. Ezt senki sem érdemli meg. Fiatal volt még, annyi minden előtte volt még. Rettenetesen sajnálom őt... és amit maga mögött hagyott.

Ugyan így B. Kiss Laci sem ezt érdemelte. Jellegzetes, vicces karaktere volt. Őt is kedveltem. Szerintem túl sok mindent folytott magába. Csendes ember volt. Talán ha jobban kinyitja a száját, ha többet beszél a sérelmeiről, nem így alakul. De ez a betegség... Nehéz vele harcolni...

Dömölki Lajosra a rendőrség törte az ajtót. Már nem élt. Ült a fotelban (legjobb tudomásom szerint). Hát, ezt a halált sem kívánom senkinek. A szerkesztőség fagyasztójába rejtett vadkacsáját csak hónapok múlva fedeztem fel. Kidobtam. De Lajos emléke megmaradt.

Az első halottam a cégnél Kalmár Laci bácsi volt. Megdöbbentő ami vele történt. Mikor hívott a lánya, hogy nem jön Laci bácsi dolgozni többé, azt sem tudtam mit mondjak. Mit csináljak. A főszerkesztő épp a folyosón sietett a szerkesztőkhöz. Futottam utána. Mondtam neki, hogy Laci bácsi meghalt. Rámkiáltott, hogy "micsoda"?! Köpni-nyelni nem tudtam. Elgondolkodtam rajta, hátha tévedek, és nem is ezt mondta a lánya. De sajnos jól hallottam...

Nem tudom, miért jött ez most ki belőlem. Talán mert félek.

Nagyon félek

CT szünet

 Egy pár napig láttam a fényt az alagút végén.

Voltam urológusnál. Az oka az volt, hogy a 4. és 5. kezelés után barna volt a vizeletem. Az orvosom szerint ez nem lehet a kezeléstől. Szóval elmentem a megszokott kis orvosomhoz. Nagyon bírom. Olyan komoly. De aztán a végére mindig meg tudom nevettetni. Kereste a vesekövem, de nem találta. Valószínűleg kipisiltem. Ez mondjuk jó. Ha már ott voltam, kértem, nézzünk rá a májamra. Megnézte. Csak egy dagit talált, 2,7 cm. Picit kisebb. Kérdeztem, hogy esik-e szét. Azt mondta, nem ért hozzá. Ezt nagyon tisztelem benne. Kérdeztem, van-e több. Nem látott többet. De kiemelte, hogy az ő gépe nem a legkorszerűbb, nem erre van. Szóval bizakodom. Igazából kapaszkodom a szavaiba, hogy csak az az egy van...

Voltam nőgyógyásznál. Azt mondta a doktornő, hogy várjuk meg a CT-t, mert a képeken látszik, hogy honnan indul (ezt nem értettem pontosan), és abból meg tudják mondani, hogy áttét-e. Azt is mondta, hogy mivel nem reagál a kezelésre, szerinte nem. És most ebbe is kapaszkodom. Jó lenne, ha nem az lenne. Ha nem az, akkor meg elfér ott, néha feszít, de nagy panaszt nem okoz. A májam fontosabb. Ha túl leszek ezen az egész szaron, majd akkor ráérünk eltávolítani. Bár így lenne.

Ma voltam vérvételen. Kinyújtottam a két karom, és csak annyit mondtam: good luck. A hölgy hívta is a kollégáját, nem mert hozzám nyúlni. Hamar készen is lett a vérképem. És akkor teljesen szétcsúsztam. Iszonyú szar vérképet tudtam produkálni. A tumormarkerek még nem készültek el. Alig van olyan értékem, ami mellett ne lenne + vagy - jel. A fehérvérsejtem a béka segge alatt, pedig 6 accofilt adtam be. Még 3-at be kell szúrjak. Eleinte elég volt a 3, aztán 5, majd 6, most meg 9 kell. De ez brutál sok, a csontvelőm ki fog készülni. Hívtam az orvosom, de nem vette fel. Visszahívott. Azt mondta, hogy kicsit vérszegény is vagyok, de a vérlemezkéim még bírják, és ez a fontos. Nem akarok vért kapni. Ettől nagyon megijedtem, mert nem akarom. Mindegy. Nem tudok mit csinálni. Beszúrom még a 3 accofilt, s hétfőn CT. 

Június 21-én megyek az onkológusomhoz, utána nőgyógyászat. Délután pszichológus, jó is ez így. Nagy nap lesz. Szabira megyek, másképp ezt nem tudom és nem is akarom megoldani. 

Iszonyúan félek. Annyira bele tudok feledhezni az életbe, hogy mindig meglepődök, mikor a betegségem visszahúz a jelenbe. Beteg vagyok. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagynom. Hazajöttem munkából, ledőltem, el is aludtam. Kivannak az idegeim. Rendeltem vacsit, lezuhanyoztam, és most itt ülök. Fogalmam sincs, mi lesz velem. Nem tudom elképzelni, hogy ne gyógyuljak meg. Nem tudom elképzelni, hogy végelgyengülésben, és ebben a betegségben legyen vége az életemnek. 

A Csajok, a Fiú és a Másik mellettem áll. 

Ja, és megjelent a harmadik is :-)

A Lány és a Pillangó

 Szokás szerint lement a partra, leült a kövekre. Nézte a vizet. Egy kék Pillangó repkedett körülötte. Egy pillanatra ránézett, aztán nem foglalkozott vele. A Pillangó tovaszállt.

Üldögélt. A Pillangó megint megjelent. Gyönyörű táncot lejtett a napsütésben. A Lány figyelte. Csodálatos volt, tökéletes, teljesen elkápráztatta. Aztán eltűnt. A Lány hazament.

Másnap újra kiült a kövekre. A Pillangó jött. Táncolt. Leszállt mellé. Beszélt hozzá. Sokat. Folyamatosan. A Lány csak hallgatta. Majd hazament. 

Teltek a napok. Minden nap lement a kövekhez, és várta a Pillangót. Aki jött. Beszélt, duruzsolt, táncolt. Majd leszállt a Lány mellé. Figyelték egymást. A Lány kinyújtotta a kezét, meg akarta érinteni. A Pillangó elrepült. Napokig nem jelentkezett. A Lány csak várt. Türelmes volt. Ült, és nézte a napsütést, hátha jön. Végül megjelent. Csak ültek egymás mellett. A pillangó beszélt, a Lány hallgatott.

Megnyugvás volt a szívében, a lelkében. 

18. kemoterápia

 Nagyon, de nagyon nem akartam menni. Az összes sejtem tiltakozott. Nem is írtam előtte. Csak voltam, és próbáltam rávenni magam, hogy ez jó nekem. És biztos az is, de már nagyon nem akarom.

A kimerültséget kipihentem. Szombaton csak lazultam, vasárnap voltam a családnál. Hétfőn már mehetnékem volt, így fogtam a Fiút, és elmentünk Dunaföldvárra.

Azért volt itt is csalódás. Nagyon koszos a part. A kövek gazosak, nem lehet lemenni a vízig. És persze a szemét, műanyag flakonok, ez, az. Az étteremben a mosdóban pók volt a sarokban, leesett a kilincs a wc ajtóról, nem volt folyékony szappan, és nem működött a kézszárító. Na mindegy. Nagyon jó idő volt, sütött a nap, kicsit töltekeztünk. És vezettem. Csak mentem, annyira megnyugtató volt.

Szerintem én vagyok az egyetlen az országban, akinek kiesett az, hogy nincs bolt. Nem volt kólám és csipszem. Kenyerem sem. Igazából semmim sem. De a család felpakolt vagy 6 heti étellel. Nagyrészét lefagyasztottam. 

Este szokás szerint az asztalra hánytam ami kell. Reggel keltem. Undorral. Aztán már nem érdekelt. Csak csináltam amit kell. Bepakoltam, felöltöztem, és húztam azt a kibaszott bőröndöt. Csak mentem előre, dühös voltam. Szar az egész. Nem sírtam. Megálltam útközben egy coopnál, vettem csipszet meg kólát. És egy top joy-t. Üzenet a palackban:

Aztán tovább. Próbáltam hangolódni, hogy megint jön ez a két szar nap. Csak ki kell bírni. Mikor megláttam a kórházat, meg kellett álljak. Sírtam. A kurva életbe, de tényleg. Próbáltam lélegezni. Nehezen szedtem össze magam.

Aztán bementem. Ott már ment minden a maga útján. A betegfelvétel előtt találkoztam az előző szobatársammal. Reméltük most is egy helyre kerülünk, nem zavartuk egymást. 55 kg, még mindig kövér vagyok. 90/60 jóindulattal. Bementem. Szoba. A Lány már ott volt. Örültünk. Reggeli, s kezdődött a sok sok folyadék bevitele. Hívott a doktornő. Átbeszéltünk mindent. Böki péntektől 6 napig. Vérvétel június 8. tumormarkerek is. CT június 12. Nála megjelenés június 21. Közben intézzem el az urológiát és nőgyógyászatot. Sok a feladat. Szünet lesz. Jó lesz. Nincsenek hamis illúzióim. Csinálom.

Jó szobatársai, voltak, elvoltunk. Nehezen találtak vénát. Tudtam, hogy ez lesz. Kellene a port. De még mindig halogatom. Első nap kiütött a suprastin. Kába voltam szinte végig. Második nap jött a rossz gyomor, hasfájás, rossz közérzet. Sem enni, sem inni. A csipsz meg a kóla ment. Próbáltam azért ezt-azt, egy-egy falatot. 

A fülhallgató folyamatosan rajtam volt. A zene segít. Megint köszi spotify. A barátok kerestek. Sokan. Jó volt. A Fiú is írt folyamatosan. Aztán megjelent a Másik is. Kihisztiztem. Szeretem a hangját hallgatni. Feltölt. Sokat nevettünk. Bolond. Én is. 

Nagyon vártam a csütörtök reggelt. Csak a túlélésre hajtottam. Aztán eljött. Branül ki, fél 6-kor már az utcán voltam. Menekültem. Siettem el onnan. Csak álltam a levegőn, szívtam be, fújtam ki a kórházat. Jött Keresztanyám. Irány haza. Zuhany. Ezt is alig vártam. Reggeli. Ittam sokat. Aztán munka. Az is jó volt. Bosszankodtam, szitkozódtam, ez így jó. A Másikkal sokat beszéltem. Kitöltötte minden percem. Azt mondja kihasználom, és ez így is van. Jó vele.

Ma péntek van. Már el is felejtettem a kórházat. Próbálom fejben tartani a feladataimat, csak már utálok orvoshoz menni. De muszáj. Menni kell előre, amig csak tudok. Itt a nyár, a barátok, nem fogom elhagyni magam. 

A bőrönd a sarokban. Én az életben. 

Köszönöm mindenkinek, aki velem van!