Élvezem a napokat. Jó érzés, hogy nem kell menni kórházba. De tudom, hogy ez nem jó nekem, nem tudom mi történik odabent. Viszont jó nekem, mert a csontvelőm hálás, a bőröm gyógyul.
Na de kezdjük az elején. Hétfőn voltam CT-n. Nem nagyon találtak vénát, megszenvedtem, ők is. Nagyon kedvesek volta, százszor elnézést kértek, pedig hát nem ők tehetnek a szar vénáimról. Vizsgálat közben éreztem, hogy mellé megy a kontrasztanyag, de aztán jött a forróság, így tudtam, hogy azért ment be is. Jól feldagadt a csuklóm. Lényeg, hogy azt mondták, végigment. Szuper!
Aztán készen lett a tumormarkerem. Nagyon meglepődtem. Jó lenne, ha megtanulnám, hogy nem kell meglepődni, mert bármi lehet.
A CEA értékem csökkent, ez a máj, örülök neki, de ez még nem elég. Viszont az AFP értékem még soha nem volt emelkedett. Nem tudom mi okozhatja. Rettegek attól, hogy terjed megint valahova. Felhívtam az orvosom, hogy ne kattogjak. Azt mondta, hogy szerinte nem a petefészek vagy tüdő okozza, várjuk meg a CT eredményt. Hát, nem nyugtatott meg... Nagyon várom a hétfőt, vagy keddet. Nem gondolkodom, nem számítok semmire, egyszerűen tudni akarom mi a baj már megint.
Szerdán megyek a doktornőhöz megbeszélni az eredményt, aztán nőgyógyászhoz főorvosi bemutatóra, aztán pszichológus. Ebben a sorrendben jó is lesz. Megint aggódok és félek.
Nincs időm meghalni. Annyi dolgom van még. Sok ügyben benne vagyok, folytatni akarom az életem. És nem 1-2, 7-8 évig, hanem úgy, mint mások. Egészségesen, és tervekkel. Nekem nincsenek terveim. Azt sem tudom holnap mi lesz. Csak a ma! Az a fontos!
Korán keltem, kitakarítottam. Alapos voltam, mert már nem fogok tudni sokáig babrálni itthon. Mára lehámlott mindkét tenyerem:
Testradírral leradíroztam, s úgy kentem be az onkológiás krémmel. Az a legjobb. De nagyon sokat használok belőle, így sosem elég, mindig kimarad pár nap, míg hozzájutok újra. Talán még a hétvégére elég, de csak szerdán megyek. Na mindegy.
A munkahelyem szeretem. Sokat járok Bp-re, ott jobban érzem magam. A kollégák aranyosak, sokat nevetünk, bosszankodunk. Ettől szép.
A barátok velem vannak. Tegnap este is nagyon jól éreztem magam. Nem volt semmi extra, csak beszélgettünk, és ettem. Meg is jegyezte egyik barátom, hogy hát híztam. Igen. A +5 km-om dédelgetem. Nehezen öltözöm, még mindig gömbhal vagyok... De ez van. Ez jó, ennek így kell maradnia, míg meggyógyulok.
Sokat gondolkodom magamon is. A viselkedésemen. Olyan nagy baj, hogy nem akarok egyedül lenni? Az onko pszicho azt mondta, hogy ennek most nincs itt az ideje. De kérdezem én, hogy akkor mikor van? Ha tünetmentes is leszek, bármikor bármi történhet velem. Akkor nekem nem jár? Nekem nem lehet társam? Én nem lehet a társa valakinek? Nem támogathatok, beszélgethetek, símogathatok senkit? Mert nincs itt az ideje? Nincs időm! Vagyis ki tudja mennyi van! Had éljem meg úgy a napokat, hogy jól is érezzem magam! Nem fogok itthon ülni a kanapén, és azon gondolkodni, hogy mi lesz velem! Nem vagyok hajlandó megadni magam! Küzdeni fogok! És igyenis győztesen jövök ki a harcból!
Én fogok nyerni! Legyőzlek, mert én vagyok az erősebb! Takaródj ki belőlem!
Erős vagyok!
Győzni fogok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése