Két napja csak tanulok. Holnap védem meg a szakdogám és szakvizsgázok. Hajnalban megyek, vonat, metro. A mosdóba átöltözöm, majd 10-ből 9. vizsgázóként vizsgázok. Nem vagyok felkészült. Izgulok. Aztán mosdóban öltözés, metro, vonat haza. Biztos nagyon elfáradtok.
Nincs jelentősége, hogy sikerül-e a vizsga, csak magam miatt csinálom. Szeretnék túl lenni rajta, nyomaszt, be akarom fejezni.
De hogy ez ne legyen elég, ma hívott az orvosom. Csütörtökön mennem kell mitavételre. Vállaltam. De nagyon a számon volt, hogy nem. Helyi érzéstelenítéssel szúrnak. És bár a bőrfelszín érzéstelen, belül mindent érezni, azt is, mikor kitépik a szövetdarabot. Az összes belső áttétből vesznek mintát. Petefészek, hashártya, máj. Remek lesz. Én már nem akarok fájdalmat. Én már semmit nem akarok. Nyugalmat szeretnék.
Azt mondta az orvos, nagyon kicsi az esélye, hogy találnak valamit. Nagyon kicsi. Mégis vállaltam, mert mi mást tehetnék? De az összes sejtem érzi, hogy nem akarom.
A Lonsurfot felírja felhőbe, szedhetem tovább. Már ezt sem akarom.
Semmit sem akarok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése