Nagyon féltem a CT-től. Magától a vizsgálattól is, és az eredménytől is.
Már szerdán tiszta hülye voltam. Készültem fejben. Nem is nagyon tudtam másra koncentrálni. Ezerszer végiggondoltam a napot. Felmegyek Bpre, aznap onnan fogok dolgozni. 11 óra után picivel elindulok a Kelenföldre, M4 Kálvin-tér, séta, de most a Baross utca felől megyek, és ott majd az 1. emeletre kell mennem. Odaérek simán 12.20-ra. Ezt százszor elmondtam magamban, legalább tízszer ellőnriztem, hogy csütörtökön kell mennem 12.20-ra (mivel előző alkalommal rosszul jegyeztem meg a dátumot, még ezen is paráztam). Nem tudom hogy aludtam. Talán ahogy szoktam.
Reggel lett. Bementem a munkahelyemre, ellenőriztem az aláírót (már előző nap összeraktam), s vártam a kolléganőmet. Jött is. Gond nélkül felértünk. Reggeliztem, és százszor elmondtam a kollégáknak, hogy nagyon fosok. Mármint félek, csak a tisztánlátás kedvéért pontosítok :-). A munkahelyemen minden menetrend szerint ment, rendben volt az aláírás, csak kisebb bökkenők voltak. Megnyugodtam. Szóltam a közvetlen felettesemnek, hogy elmegyek, s jövök vissza. 11-kor elindultam, mert akkor mát tiszta ideg voltam, és nem akartam az agyára menni senkinek. Rámbeszéltek a kollégák egy esernyőt. Elvittem, nem volt kedvem ellenállni :-) Séta, metró, séta, időben érkeztem. Első emelet, folyosó végén jobbra. Megtaláltam. Köszöntem a váróba érvén, s látom, hogy egy lány kontraszt folyadékot iszik. A gerincemen elkezdett folyni a víz. Na ne, erről nem volt szó. Az utolsó két alkalommal már nem kellett innom, nem akarok inni. Sokáig tart, viszi az időt, nem úgy készültem. Nekem a folyadék mindig hasmenést okoz, úgy nem tudok metrózni, vagy hazamenni, vagy egyáltalán elhagyni az épületet, ráadásul mosdó csak a földszinten van. Nem érek oda.... (és gusztustalan volt a védé, egy férfi rámnyitott. Férfi, a női mosdó csukott ajtaján...). Kijött az asszisztens, odaadtam a papíromat, s rákérdeztem a folyadékra. Ő nem tudja, átadta a beleegyező nyilatkozatot. Volt hely a kérdéseknek, hát odaírtam. Kicsit vártam, behívtak. Egy nagyon fiatal fiúcska jött, hogy megszúr. Hát öcsém, kösd föl a gatyád - helyett elmondtam neki, hogy rosszak a vénáim, kemó stb., megmutattam kb. hol lehet jó. Elsőre megszúrt, alig éreztem, simán ment. Meglepődtem, megköszöntem. Kérdeztem tőle a folyadékot, de nem kellett innom. Örültem, és a branülnek is. Kicsit vártam, mehettem be. Erre a fejem, arra a lábam, kezdődik a vizsgálat. És ha baj van? - kérdeztem én. - Mi baj lenne? - jött a válasz. - Hát mondjuk hogy szétdurran a vénám. - Volt már ilyen? - Volt. - Akkor majd integessen. - Jó. Rettegve indultam meg az ággyal.
Szívja be a levegőt és tartsa bent - Lélegezhet. Míg a feladatokat végeztem, vártam a kontrasztanyagot, és féltem. Egy kis lámpa jelezte, hogy na most jön a cucc, összeszorítottam a szemeim, vártam, és nem történt semmi. Hallottam és éreztem, hogy nyomás van a csőben, de a vénám semmi jelét nem adta annak, hogy történne bármi. Simán bement az anyag. Mázsás súlytól szabadulván mosolyogtam. Magamnak. És vége lett a vizsgálatnak. Megköszöntem, elnézést kértem a hisztikért, kihúzták a branült, s mentem 3 percet ülni a váróban. Miközben áltam fel és szedtem össze magam, ránéztem a kontrasztanyagos gépre. Szerintem nem jód volt benne, infúziós zacskóból egy gépen keresztül jött valami átlátszó folyadék.
Leültem, a feszültség sírás formályában jött ki belőlem. Összeszedtem magam, séta metró, vissza meló. Esett az eső, szépen, csendesen, így az esernyő nagyon hasznos volt!
Olyan jó, hogy nem fájt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése