Ha szombat, akkor SBO

 Nem is tudom mikor kezdődött. Talán csütörtökön. Napközben egyszercsak felment a lázam, rázott a hideg. Volt nálam lázcsillapító, bevettem. Nagyon feszült a hasam. Hatalmas volt. Ülni jó volt, de ha felálltam, mintha ki akart volna szakadni az egész hasam, fájt, és nem bírtam el. Inkább nem mozogtam. Mire hazaértem munkából nagyon rázott a hideg. Semmire nem voltam képes, gyógyszer, fekvés. El is aludtam. Arra ébredtem, hogy úszok az izzadtságban. Nem is ettem, nem voltam éhes.

A péntek hasonlóan telt. Mivel fél nap a munkaidő, így mire hazamentem, rázott a hideg. Gyógyszer, fekvés. Nem ettem. Izzadtam. Teljesen kiesett a délután, semmit nem csináltam.

Szombaton reggel zuhany, tiszta ruha, nem voltam lázas. Éhes sem, a hasam nagyon fájt. Feküdtem, de már fájt mindenem, nem esett jól. Azt vettem észre, hogy egyre nehezebben lélegzem. Bepánikoltam. Lázas voltam. Végül úgy döntöttem, hogy eleget vártam, hogy jobban legyek, nem lettem. A nehéz légzés miatt meg voltam ijedve. Lezuhanyoztam, összepakoltam a cuccom (azt gondoltam, nem engednek haza), s elindultam az SBO-ra. 

Nem voltak túl sokan. Elmondtam, miért jöttem, s közben elpityeredtem magam. Na, attól még jobban kapkodtam a levegőt. Nehéz volt állni, fura pózban tudtam ülni is, de vártam a soromra. Hívtak, volt vérvétel, EKG, vérnyomás, majd ne menjek messze, üljek az ajtó mellé, majd szólítanak az orvoshoz. Ültem. Felhívtam a családot. Azonnal jöttek. Együtt várakoztunk. Az orvos jól kifaggatott. Betoltak egy tolókocsit, mondták, hogy nem állhatok fel belőle, elküldtek mellkas CT-re. A CT-nek nagyon nem örültem, kicsit hisztiztem is miatta. Tudtam, hogy a vénám fogja bánni, és fájni is fog. Már nem akarok fájdalmat. Elég volt. Újabb várakozás. Szólított az orvos. Két felé választotta a problémámat. A láz, a nehéz légzés vírusos megbetegedés miatt van, bekaptam valamit. Szerencsére a tüdőm tiszta, nincs tudőgyulladásom. Ettől féltek. A hatalmas has, feszülés és fájdalom azért van, mert tele vagyok vízzel. Kaptam injekcióban vízhajtót, valamint írt fel tablettát is. Az injekció hatott, szinte azonnal pisilni kellett, és alig vártam, hogy hazaérjek. Fél éjszakát pisiléssel töltöttem. Vasárnap jobban is éreztem magam, nem feszült annyira a hasam. A lázam dél körül visszatért, vettem be lázcsillapítót, aludtam egyet, jól leizzadtam. Este viszont nem tért vissza a láz. Megkönnyebbültem. 

Hétfőn jól ébredtem. Nem voltam lázas, egyedül ez a köhögés és furcsa légzés van még meg. A hasam viszont újra feszült. Sajnos a vízhajtó nem használ, nem kell pisilnem tőle. Elmentem az orvosomhoz. Átnézte a papírjaimat. Írt fel erősebb vízhajtót. Ha nem hat, akkor menjek vissza, lecsapolja a hasam. Írt ki vérvételt, azt le is vetettem.

Sajnos ez a vízhajtó sem használ. Úgyhogy holnap keresem újra...

CT ma - helyett tegnap

 Hétvégén megbeszéltem Keresztapuval, hogy elvisz CT-re szerdán. Műszakot kellett ugyan cserélnie, de azt mondta nem gond, megoldja. El tudok menni magam is, nem azzal van a baj, hanem a kontrasztfolyadéktól, amit inni kell, mindig hasmenésem van. Ezt helyben úgy oldottam meg, hogy mikor megvolt a vizsgálat, két WC között beültem a kocsiba, és gyorsan hazahajtottam. Mindezt Budapesten nem tudtam volna megoldani. Villamos, vonat... Még a vonat oké, bár ha lehet ott sem... Szóval elvisz. Kértem szabit szerdára, Anyu is jön, minden lezsírozva. 

A kedd a szokásos módon zajlott. Reggel készültem, hogy megyek a budapesti telephelyünkre. Mondta a kollégám, hogy korán indulunk, mert időre megy. Szuper, rajtam nem múlik. 7-kor már bent voltam a cégnél. Eszembe jutott, hogy az egyik megbeszélésem áthelyezésre került. Míg ücsörögtem a kanapén, gondoltam ránézek a naptárra, hogy mikor lesz. Megnyitottam a telefonomról, és ott virított a két betű: CT.

Miaf@sz?

Kifutott belőlem a vér, és azonnal leizzadtam. Hogy ma? (Azaz tegnap...)

Újratervezés. Most mit csináljak? Jó! Nyugodj meg, van 3 órád, hogy odaérj... Mert oda muszáj elmenni. 

Felkaptam a cuccom, beültem a kocsiba, irány haza, mert otthon volt a beutaló, vérkép, előzmény papíron és CD-n. Minden összekészítve az asztalon.

Míg száguldottam hazafelé, felhívtam a kollégám, hogy nagyon nagy bakit követtem el. Semmi baj - mondta - jön utánam, mert azt nem tudja megvárni, míg megfordulok otthonról. Hazaértem, felrohantam a cuccért, mire leértem, már ott is volt, be a kocsiba, irány Budapest. Nagyon rendes volt tőle!

Útközben bogarásztam a térképet, hogy hogyan jutok el a helyszínre. Csak egy villamos kell, az 56-os.

Sajnos elkésett miattam a kollégám, de azt mondta ne aggódjak, megoldaj. Ez is rendes volt tőle.

Szóltam egy kolléganőmnek, hogy kaszát-kapát eldobva, vigyen ki a megállóba. Kivitt. Rendes volt tőle! :-) Pont elment a villamos, de gondoltam jön a következő. Álltam a szélben a kölcsönkapott kendőmben (ez a kolléganőm is rendes volt), rendületlenül, zakatoltak a fejemben a gondolatok. Próbáltam nyugtatni magam, hogy minden oké, már egyenesben vagyok, odaérek. Lobogott a maradék hajam, a villamos meg nem jött. Gondoltam ideje megnézni a menetrendet. Még egy jön, aztán már csak délután jár. Remek... Kicsit még vártam, fel a villamosra, irány az intézmény. A telefonomon követtem mikor kell leszállnom. Aztán megpróbáltam belőni, merre vagyok arccal előre, és elindultam fel a hegyre. Baktattam, pihentem. Étlen, szomjan, átfagyva... Hosszú volt az út, pedig csak pár perc.

Az intézményt könnyű volt megtalálni. Recepció, menjek egy emelettel lejjebb, szólítanak. Úgy is volt. Nem kellett kontrasztfolyadékot inni, azt mondta a hölgy, már nem divat. Ennek igazán örültem. Szúrás. Vénám semmi. Mondtam, hogy egy van, mutattam melyik. Viszont nem ittam egy kortyot sem, tekintettel a másfél liter kontrasztfolyadékra. Az az egy vénám is eltűnt. Megpróbálta megszúrni, de nem ment. Keresgélt. Ütögette a karom. Végül talált egyet. Megszúrta, kicsit tekergette a tűt, jó lesz. Szuper! Leragasztotta, akkor már nem volt jó. Vissza a ragasztó. Tekergette, bemosó átment. Jó lesz... talán. Integessek, ha vizsgálat közben nagyon fáj. Hát, nagyon fájt. Robbanásszerűen jött a fájdalom az egész alkaromba. Na, ez tuti szétdurrant, fröcsög mindenfelé a jód. Jött a hölgy. Simogatta a karom, azt mondta bent van. Fáj, de tartsak ki. Bent van. Kitartottam, míg néhány könnycsepp azért csak kicsordult. Hatalmas bucit kaptam, mehetek öltözni, készen vagyunk. Kicsit még pityeregtem az öltözőben, az egész alkarom fájt, nem tudtam kinyújtani a karom. Mindegy, felöltöztem. Kicsit még várakoznom kellett, míg az előzmény CD-t lemásolták. Azzal is volt egy kis zűr. Decemberben az SBO-n kétszer CT-ztek, mert az első felvétel nem sikerült, és hasra kellett feküdnöm. Ha minden igaz, az a felvétel jó lesz összehasonlítási alapnak. Így eljöttem.

56-os villamos már nem jött. Telefonnal a kezemben, állva a szelet és a hideget sétáltam a Déli pályaudvar felé. Azon gondolkodtam, hogy mitől tudok még mindig járni? Nem ettem, nem ittam, csontig átfagytam. Igyekeztem nem gondolkodni, csak fogtam a telefonom, és irány a Déli. Ott megkerestem a 17-es villamost, amivel el tudtam menni egy jódarabig. Aztán még séta. Fél 12-re visszaértem a munkahelyemre.

Délután nagyon zaklatott voltam. Nem tudtam megnyugodni. Nagyon benéztem ezt a napot. Egész délután használhatatlan voltam. Igyekeztem koncentrálni, nem mondom, hogy sikerült. 

Este korán kidőltem a tévé előtt, míg az Ismerős gonoszt néztem. 

Sok embernek tartozom köszöntettel, hogy a tegnapi CT összejött. Egyedül nem sikerült volna.

Köszönöm!

Apránként jön értem a halál

 Vannak jobb és rosszabb napok. Lelkileg és fizikailag egyaránt. Tele van a fejem a "hogyan tovább"-bal.

Nyomom a műtétet. Műtétet szeretnék. Nem vagyok orvos, a saját fejemmel úgy gondolkodom, hogy dobjuk ki a méhem a petefészkeimmel és annak daganataival, dobjuk ki a hasi nyirokcsomókat, a hashártyát is egy az egyben, rakjunk helyette hálót. Így tudok majd enni, mert felszabadul a bélrendszerem. Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, úgyhogy teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem így működik. És azért sokszor eszembe jut, hogy milyen fájdalmakkal járt a nagyműtétem után 2-3 nap felállni az ágyból. De ez csak egy átmeneti állapot, 2 kemény hét, de utána napról napra jobb. A hatodik héten meg már szaladtam, suliba jártam - fűzővel. Szóval vállalnám.

Az is tény, hogy már gyenge a szervezetem. Biztos megterhelőbb is lenne. Amit még nem tudok, hogy a májam miatt meddig élek. Mert az úgyis elvisz, csak jó lenne tudni, hogy mikor. Mert ha 1-2 hónapom van, akkor nem kell a műtét. 

Apránként visz el a halál. Mindig csak egy kicsit harap belőlem. Hol a testemből, hol a lelkemből. Mint az apálykor épített homokvár, amiből a dagály nyaldos. Végül elnyeli.

Szerintem már többször leírtam, hogy adtam egyre lejjebb. Először arról kellett lemondanom, hogy gyerekem legyen. Aztán a férjemről. Aztán a párkapcsolatról. Nekem már nem lesz. Már nem is vágyom rá, jobb egyedül szenvedni. Én is utálom a testem, nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen.

Bár a diplomám megvan, de semmi értelme. Már nem fogok nemzetközi fuvarozó cégnél logisztikus lenni soha.

Aztán az evés képessége. Soha nem gondoltam volna, hogy mennyire fontos ez az életben. Sokszor éreztem felesleges időtöltésnek, most pedig nagyon hiányzik. A főzés is. Persze nem hétköznap este, hanem mikor van időm hétvégén. Esetleg a párommal közösen alkotni valami jót.

Aztán a mozgás képessége. A futás, a túrázás, a bringa. A kihívás, az izzadás, a fáradtság, és az érzés, hogy bár szétcsaptam magam, de megcsináltam! És másnap az izomláz... az de jó is volt! És az is, mikor egy 10 km-es futás után gyors zuhany, hajvasalás, rohanás, és késve érkezés egy buliba, mert a mozgás fontosabb volt...

Elvesztettem a jövő tervezegetését is. A közeli jövő terveit is. Max a hétre, hétvégére. A többi nap már olyan távoli.

Aztán vannak az apróságok: a hosszú haj, a szőke haj, a vékony derék, bikini viselése, becsiccsentés, a gondtalan nevetés. Kis dolgok ezek, de nem tudjuk, mennyire tud hiányozni, míg birtokoljuk.

Szóval apránként visz el a halál. Jó lenne tudni, hol a vége

Gasztroszombat

 Nagyon jó napom volt! Szokásos kirándulós szombatnak indult, de valahogy gasztro túra lett belőle. Biztos azért, mert éhes voltam. :-) Étteremről étteremre/cukrászdára mentünk, meg-megszakítva egy kis Duna parti sétával.

Először Dunaföldváron álltunk meg. Egy kis séta után a Halászcsárdába tértünk be. Céltudatos vagyok. Előre megnézem mindig, hogy azon a településen, ahova megyünk, van-e olyan étterem, ahol tudok valamit enni az üres húslevesen kívül. Tudom, tudom. Minek megy étterembe, aki.... Halászlére készültem. Ettem már két helyen üres halászlevet, mind a kettő finom volt. De azért mégis csak a Duna az más. Jött a pincér, kedvesen mosolyogva feltette a szokásos kérdést. Sikerült választani? Én is jöttem a szokásos válaszommal. Problémás vagyok, mondom mi a helyzet. Tovább mosolyogva mondta, hogy nem tudom már őt meglepni. Elmondtam, hogy folyadékdiétán vagyok, üres ponty halászlevet szeretnék, hal nélkül, tészta nélkül, kenyér nélkül, minden nélkül. Csak a halászlé. Megkérdezte, hogy meddig kell tartanom a folyadékdiétát, és hogy ez olyan-e, mint a léböjtkúra. Elmondtam neki, hogy életem végéig kell tartanom, december közepe óta nem ettem szilárd ételt, és végstádiumos daganatos vagyok. Rezzenéstelen arccal közölte, hogy hozza az ételeket. Szerintem sikerült mégicsak megdöbbentenem, és nagyon jól kezelte a helyzetet. Innen is gratulálok neki. A halászlé életem legfinomabb halászleve volt, tényleg isteni! Egyszerűen fantasztikus, mindenkinek ajánlom a helyet! Rengeteg hal ételük van és ha azok is olyan jók, mint a leves, senki sem fog csalódni!

Délután minden bezárt. A szó legszorosabb értelmében minden. Alig találtunk egy cukrászdát, ahol fagyit tudunk enni. Végül találtunk. Sajnos itt elfelejtettem fotót készíteni, de itt ettem a legfinomabb mangós fagyit. Tényleg ennek volt a legtöbb köze a mangó igazi ízéhez.

Majd átmentünk Dunaújvárosba, itt is sétáltunk a Duna parton. Rengeteg lépcsőt kellett megmászni. Lefelé még csak csak ment, de tudtam, hogy felfelé megszívom. Így is volt. Lassan, de biztosan húztam fel magam a korlátba kapaszkodva. Hangoztattam is, hogy megérdelem azt a habos kávét. Így kerestünk egy kávézót.

A tejszínhab kőkemény volt még a kiskanál is alig tudott harapni belőle. Nem az a flakonos gagyi, ami elfolyik, mire kiér a picér, hanem állt, mint a cövek a kávé tetején.

Az étlapot átfutva nagyon szimpatikussá vált a hely. Háromféle krémlevesük is volt. Sütőtök, vargányagomba és spárga. A spárga mellett döntöttem kizárásos alapon. (Sütőtök lesz holnap Anyámnál, a gomba nagyon nehezen emészthető.) Egészen pontosan spárgakrémleves tormás mascarpone habbal és hagymás ropogóssal. Itt is elmondtam a pincérnőnek, hogy folyadékdiéta, semmi szilárd. Így nem kértem a hagymás ropogóst, a többi részében pedig semmi szilárd nincs. Alig vártam. Végül voltak benne spárga darabok, azokat kiszedtem, így semmi gond nem volt. A leves (hasonlóan a halászléhez) isteni finom volt. A spárga íze nem volt tolakodó, és vegyült a torma aromájával. A torma sem volt olyan intenzív, mint mikor a húsvéti sonkát az ember jól belenyomkodja, hanem csak egyszerűen érezni lehetett az ízét. A hab nem olyan volt, mint a kávé tetején a tejszínhab, hanem vékony rétegben terült el a leves tetején, mint a fürdővizen az illatos habfürdő. Egyszerűen csuda finom volt.

Nagyon-nagyon finomakat ettem egész nap! És az volt benne a jó, hogy egyáltalán nem éreztem azt, hogy én kimaradtam volna valamiből, mert csak egy üres levest jutott. 

A dunaföldvári csárdában a pincér a szemembe nézett, mikor kimondta, hogy viszont látásra. 

Értelmet nyertek a szavak. Szerintem úgy is értette, ahogy mondta.

Visszavárnak :-)

Horgolóklub eperfagyival

 Tegnap indult a horgolóklubunk. Egy akváriumot horgolunk. Első alkalommal a tenger fenekét és egy korall meghorgolása volt a cél.

Megtanultuk a rövidpálcát, egyráhajtásos pálcát, kúszószemet, hogy hogyan kell kört készíteni, összekapcsolni a sorokat és emelni rajta, és azt is, hogyan horgoljunk spirálba. 

A lányok nagyon aranyosak voltak. Akváriumnak mondtam, hogy hozzanak egy befőttes üveget, én otthonról hoztam egy 9 dl-est. Erre mindenki csodaszép üveg kaspóval/vázával/tárolóval jelent meg. Na mindegy, égtem a szaros befőttes üvegemmel :-)

Az alkalom végén fagyiztunk, és ettem eperfagyit. Nem volt benne mag, ilyen zselé-szerű eperkrém volt benne. Két éve nem ettem eperfagit. Ha fagyizni megyünk a barátokkal, nagyon nehezen választok, mert mindenben van mag (eper, málna, szeder stb.) vagy mogyoró, dió, mák, pisztácia stb. És igen, tudom, hogy ott a vanília, amiben biztos nincsen, de ez pont olyan, mint az étteremben az üres húsleves. És igen, tudom, nem kell étterembe menni, meg fagyizóba sem. Meg ülhetek otthon a sarokba, és akkor nem érnek negatív ingerek. De vannak vágyaim, és bár nem látszik, de még még mindig ember vagyok, és élek. 

Szóval ettem eperfagyit, és jó volt! A klub is jó volt!

Hétköznapok

 Két nap pihenő a gyógyszerben. Eddig mindig vártam ezt a két napot, hogy ne kelljen szednem semmit, kicsit pihenek tényleg, nem kattog bennem, hogy hány óra van, mit kell bevennem vagy beszúrnom. Most máshogy van. Holnap kell folytatnom, alig várom, hogy szedhessem a bogyókat. Sajnos úgy érzem, nem segít, mégis, van mibe kapaszkodnom. Szedem, s attól jobb lesz. Ha nem lesz jobb, és nem szedhetem, akkor mibe kapaszkodjak? Akkor mihez nyúljak, ami segít, ami életben tart? Nagyon várom a CT-t. Félek tőle, de kíváncsi vagyok mi van odabent. Sokmindent ki tudok tapintani, amit nem tudom, hogy micsoda. Daganat, persze. De milyen? Kb. két hete van meg a jobb oldalamban ez a fájdalom. Azóta nehezebb minden. Ezt sem tudom mitől van. Hashártya? Bél? Fogalmam sincs. Alkalmazkodom. Már megvan az a két pozíció, amiben tudok aludni. A nappalit átrendeztem. Mindennek megvan karnyújtásnyira a helye, hogy ne kelljen állandóan felállnom és helyezkednem. 

Az evés nem megy. Mindent utálok. Étvágyam sincs. Inkább tápszert iszok és gyümölcsleveleket. Abban sok a cukor, energiát ad. Húst ennék, az hiányzik. 

Próbálok sok időt tölteni a barátokkal, csavarogni. A mozgás jó. Ha sokat sétálok, jövök-megyek, nem dagadnak a lábaim. Nem szeretek zoknit húzni, mert délutánra már nagyon belevág a lábaimba. Most már jóidő van, így elővettem a tutyizoknikat, azok jók. Végül rendeltem egy fekete sportcipőt. Nem akartam már ilyen nagy dolgokat venni magamnak, de a lábdagadás és egyéb dolgok miatt a körömcipőimet nem tudom hordani. 

Sokszor eszembe jut, hogy milyen voltam régen. Most már úgy érzem, hogy ez vagyok én. Aki most vagyok. És aki voltam, az olyan, mintha álmodtam volna. Egy életet, ahol nincs betegség, fájdalom, korlátok. Ahol élhetek felszabadultan, ehetek bármit, ihatok bármit, táncolhatok az utca közepén összekapaszkodva a barátokkal, és beleénekelhettem az éjszakába, hogy szép az élet. Mintha meg sem történt volna. Mennyire jó volt beleharapni egy pizzába, mikor a forró sajt megégette a szájpadlásom. Színházba csinosan felöltözni, utána csókolózni a Csúcsos-hegyen, majd a burgerben benyomni néhány nuggetset.

Vasárnap, mikor mentem haza, kint állt az út szélén a Merci. Egész nap kattogtam, de elhessegettem a gondolatot mindig. Aztán este nem gondolkodtam, és írtam Neki. Szinte azonnal válaszolt. Nagyon örült, hogy írtam. Sokat beszélgettünk. Hogy mi volt, mi lehetett volna, mit csináltunk rosszul. Most is úgy érzem, hogy ha nem lennék beteg, tökéletes páros lennénk. Hiányzik, nagyon hiányzik. Ahogy az élet is. Nem maradtunk semmiben.

Várom a CT-t

Nehéz napok

 Kedden este dokumentum film esten voltam a barátaimmal. Keresett a Másik. Írt, hívott is. Mikor vége lett a filmnek, üzentem neki, hogy moziban voltam. Teljesen kiakadt. Reggel hívott, hogy tényleg aggódott, hogy nem ért el. Megnyugtattam, nem kell aggódnia, mert rajta van a "Halálom esetén értesítendők" listáján. Tegnap egész nap ez járt a fejemben. Át kell néznem a listát. Vajon minden távoli barátom fent van rajta? A távolit úgy értem, hogy messze lakik. Úton hazafelé a kocsiban ugráltak a nevek a fejemben. Sírtam. Nagyon sírtam. Szerintem jól átgondoltam, és mindenki fent van a listán. Azt is tudom, hogy kit kérek meg erre a "hálás" feladatra, csak hát nem korrekt tőlem egy ilyen terhet rárakni valakire. Ráadásul ott lapul a gardrob szekrény aljában az Ő csomagja is. Azt is át kellene adni, ha már nem leszek. Nagyon rossz hangulatban értem haza. Nem volt programom délutánra, azt terveztem, hogy főzök egy gyümölcslevest, s olvasok. Óráim lesznek olvasni. De sikerült úgy felbaszni magam, hogy rázott a hideg. Tudtam, hogy lázas vagyok. Megmértem, és igen, 38. Gyorsan feldobtam a levest, s lefeküdtem. Nem akartam bevenni gyógyszert, így is rengeteget szedek. Kb. fél órát sikerült aludnom. Beleraktam a pudingport a levesbe, s összeturmixoltam. Úgy néz ki, mint a friss fos. Remek. Ettem belőle, de nagyon nem akartam. 

Leültem a kanapéra. Elővettem a listát. Olvasgattam. Szerintem mindenki rajta van, akinek kell szólni. Idővel észrevennék, nem írok új bejegyzést, nem érnek el. De megérdemlik, hogy tudjanak róla. Vagy lehet ez is hülyeség részemről. Még a végrendeletem sincs készen. Azzal is variálok, gondolkodom. Sajnálom, hogy nincs családom. Férj, gyerekek. Könnyebb lenne minden. Sokszor mondtam, még fiatal koromban, hogy "itt fogok megrohadni ebben a tetves faluban", és tényleg úgy lesz. A gyerekszobámban a sarokban. Egyedül. Sírtam. Próbáltam aludni, nem tudtam felkelni.

Aztán összeszedtem magam, elmosogattam, kiöntöttem a kis dobozkáimba a levest, levittem a szemetet, s beálltam a zuhany alá. Váratlanul és hangosan tört rám a zokogás. Még jó, hogy nincsenek szomszédaim. Hát ez kijött. Már nem könnyebbülök meg utána, csak egy mély melankólia marad vissza. Végigkrémeztem száraz porhüvelyem. A hasam is. Az én hasam. Cipelem, jön velem mindenhova. 

Este lett, fél 8. Egy betűt sem olvastam. Elfeküdtem a kanapén, s néztem ki a fejemből. Azt vettem észre, hogy már vámpírok küzdenek, és vér folyik mindenhonnan. Penge 2. Elnevettem magam. Milyen hülyeség. Bemásztam az ágyba, és sírtam tovább.

Folyadékdiéta - húsvéti levesem

 Már nem tudom mit ennék. Egy ideje nincs étvágyam. Ennek ellenére mindent csinálok ugyan úgy, ahogy eddig. Eszek. Vagyis iszok. Gondoltam, hogy legyen azért nekem is húsvét, főztem egy húsvéti levest az alábbiak szerint:

Vöröshagymát, újhagymát, fokhagymát és szalonna bőrkét összepirítottam. Rádobtam 1 db kockákra vágott répát, együtt pároltam őket tovább. Aztán 3 db kisebb burgonyát meghámoztam, felkockáztam, hozzáadtam, és felöntöttem annyi vízzel, hogy leves legyen. 1 db erőleves kockát és egy kis sót adtam hozzá. Közben keményre főztem 2 db tojást. Mikor a zöldségek megfőttek, hozzádaraboltam a tojást, és összeturmixoltam a levesem. 2 dl tejszínnel dúsítottam. 

Azt hittem, hogy majd a füstölt szalonna íz nagyon fog tetszeni, de valamiért nem. Ettem belőle, és meg is eszem, mert sokmindent használtam fel hozzá (pl. az újhagymát Akarattyáról hoztam), de nem vagyok elragadtatva tőle. Bár most semmitől. Na mindegy, ilyen lett (ha megnézzük a képeket, minden levesem pont ilyen):