Hétköznapok

 Két nap pihenő a gyógyszerben. Eddig mindig vártam ezt a két napot, hogy ne kelljen szednem semmit, kicsit pihenek tényleg, nem kattog bennem, hogy hány óra van, mit kell bevennem vagy beszúrnom. Most máshogy van. Holnap kell folytatnom, alig várom, hogy szedhessem a bogyókat. Sajnos úgy érzem, nem segít, mégis, van mibe kapaszkodnom. Szedem, s attól jobb lesz. Ha nem lesz jobb, és nem szedhetem, akkor mibe kapaszkodjak? Akkor mihez nyúljak, ami segít, ami életben tart? Nagyon várom a CT-t. Félek tőle, de kíváncsi vagyok mi van odabent. Sokmindent ki tudok tapintani, amit nem tudom, hogy micsoda. Daganat, persze. De milyen? Kb. két hete van meg a jobb oldalamban ez a fájdalom. Azóta nehezebb minden. Ezt sem tudom mitől van. Hashártya? Bél? Fogalmam sincs. Alkalmazkodom. Már megvan az a két pozíció, amiben tudok aludni. A nappalit átrendeztem. Mindennek megvan karnyújtásnyira a helye, hogy ne kelljen állandóan felállnom és helyezkednem. 

Az evés nem megy. Mindent utálok. Étvágyam sincs. Inkább tápszert iszok és gyümölcsleveleket. Abban sok a cukor, energiát ad. Húst ennék, az hiányzik. 

Próbálok sok időt tölteni a barátokkal, csavarogni. A mozgás jó. Ha sokat sétálok, jövök-megyek, nem dagadnak a lábaim. Nem szeretek zoknit húzni, mert délutánra már nagyon belevág a lábaimba. Most már jóidő van, így elővettem a tutyizoknikat, azok jók. Végül rendeltem egy fekete sportcipőt. Nem akartam már ilyen nagy dolgokat venni magamnak, de a lábdagadás és egyéb dolgok miatt a körömcipőimet nem tudom hordani. 

Sokszor eszembe jut, hogy milyen voltam régen. Most már úgy érzem, hogy ez vagyok én. Aki most vagyok. És aki voltam, az olyan, mintha álmodtam volna. Egy életet, ahol nincs betegség, fájdalom, korlátok. Ahol élhetek felszabadultan, ehetek bármit, ihatok bármit, táncolhatok az utca közepén összekapaszkodva a barátokkal, és beleénekelhettem az éjszakába, hogy szép az élet. Mintha meg sem történt volna. Mennyire jó volt beleharapni egy pizzába, mikor a forró sajt megégette a szájpadlásom. Színházba csinosan felöltözni, utána csókolózni a Csúcsos-hegyen, majd a burgerben benyomni néhány nuggetset.

Vasárnap, mikor mentem haza, kint állt az út szélén a Merci. Egész nap kattogtam, de elhessegettem a gondolatot mindig. Aztán este nem gondolkodtam, és írtam Neki. Szinte azonnal válaszolt. Nagyon örült, hogy írtam. Sokat beszélgettünk. Hogy mi volt, mi lehetett volna, mit csináltunk rosszul. Most is úgy érzem, hogy ha nem lennék beteg, tökéletes páros lennénk. Hiányzik, nagyon hiányzik. Ahogy az élet is. Nem maradtunk semmiben.

Várom a CT-t