Apránként jön értem a halál

 Vannak jobb és rosszabb napok. Lelkileg és fizikailag egyaránt. Tele van a fejem a "hogyan tovább"-bal.

Nyomom a műtétet. Műtétet szeretnék. Nem vagyok orvos, a saját fejemmel úgy gondolkodom, hogy dobjuk ki a méhem a petefészkeimmel és annak daganataival, dobjuk ki a hasi nyirokcsomókat, a hashártyát is egy az egyben, rakjunk helyette hálót. Így tudok majd enni, mert felszabadul a bélrendszerem. Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, úgyhogy teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem így működik. És azért sokszor eszembe jut, hogy milyen fájdalmakkal járt a nagyműtétem után 2-3 nap felállni az ágyból. De ez csak egy átmeneti állapot, 2 kemény hét, de utána napról napra jobb. A hatodik héten meg már szaladtam, suliba jártam - fűzővel. Szóval vállalnám.

Az is tény, hogy már gyenge a szervezetem. Biztos megterhelőbb is lenne. Amit még nem tudok, hogy a májam miatt meddig élek. Mert az úgyis elvisz, csak jó lenne tudni, hogy mikor. Mert ha 1-2 hónapom van, akkor nem kell a műtét. 

Apránként visz el a halál. Mindig csak egy kicsit harap belőlem. Hol a testemből, hol a lelkemből. Mint az apálykor épített homokvár, amiből a dagály nyaldos. Végül elnyeli.

Szerintem már többször leírtam, hogy adtam egyre lejjebb. Először arról kellett lemondanom, hogy gyerekem legyen. Aztán a férjemről. Aztán a párkapcsolatról. Nekem már nem lesz. Már nem is vágyom rá, jobb egyedül szenvedni. Én is utálom a testem, nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen.

Bár a diplomám megvan, de semmi értelme. Már nem fogok nemzetközi fuvarozó cégnél logisztikus lenni soha.

Aztán az evés képessége. Soha nem gondoltam volna, hogy mennyire fontos ez az életben. Sokszor éreztem felesleges időtöltésnek, most pedig nagyon hiányzik. A főzés is. Persze nem hétköznap este, hanem mikor van időm hétvégén. Esetleg a párommal közösen alkotni valami jót.

Aztán a mozgás képessége. A futás, a túrázás, a bringa. A kihívás, az izzadás, a fáradtság, és az érzés, hogy bár szétcsaptam magam, de megcsináltam! És másnap az izomláz... az de jó is volt! És az is, mikor egy 10 km-es futás után gyors zuhany, hajvasalás, rohanás, és késve érkezés egy buliba, mert a mozgás fontosabb volt...

Elvesztettem a jövő tervezegetését is. A közeli jövő terveit is. Max a hétre, hétvégére. A többi nap már olyan távoli.

Aztán vannak az apróságok: a hosszú haj, a szőke haj, a vékony derék, bikini viselése, becsiccsentés, a gondtalan nevetés. Kis dolgok ezek, de nem tudjuk, mennyire tud hiányozni, míg birtokoljuk.

Szóval apránként visz el a halál. Jó lenne tudni, hol a vége