Azt olvastam valahol, hogy mikor egy ember haldoklik, nyugalomra vágyik. Érthető. Bezárkózik, sokat van egyedül, elmélyed gondolataiba. Én is valahol itt tartok. Élek a kis burokban, amit kialakítottam magam körül. Néha kitekintek, és látom, hogy mennyire gyors a világ, amivel én már nem tudom tartani a tempót. Szinte hihetetlen, hogy valaha tudtam. Én is pörögtem, jöttem-mentem, alig voltam itthon, sportoltam, tanultam, dolgoztam, csavarogtam, nevettem, és jól éreztem magam. Már nem is emlékszem arra az életre. Olyan sokminden történt azóta. 2,5 év. Két és fél éve élek a testem börtönében.
Nyugalomra vágyom. Az életem egyszerű. Hétköznap korán kelek, a kávé mellé olvasok, horgolok, nyomkodom a tévét. Híreket már nem olvasok. Nem érdekel mi történik a nagyvilágban, nincs rám hatással. Úgyis hamarosan meghalok, szóval nekem mindegy hány forint az euro. Elmegyek dolgozni. Ez a nap legjobb része. Találkozom a kollégákkal, beszélgetünk, dolgozunk. Nekik van életük. Vannak terveik. Nyaralni mennek, mesélnek merre járnak, mit láttak. Majd hazamegyek. Matatok otthon. Elindítom a mosógépet, vagy lehajtom az éppen megszáradt ruhákat, esetleg átugrom a boltba. Olvasok, horgolok, nyomkodom a tévét. Sokáig ébren vagyok. Majd felveszem a magzatpózt a jobb oldalamra feküdve a kanapén, és valamikor elnyom az álom. Felébredek, átcsoszogok a hálóba, s alszom. Korán ébredek. Szabály, hogy 4 óra előtt nem kelek fel. Utána már szabad. És akkor kezdődik minden előről. Kávé, könyv, horgolás, tévé.... A hétvége kicsit más. Szombaton mosok, vasalok, kocsit mosok, boltba megyek. Délután strand, könyv. Vasárnap családlátogatás. Elkezdtem kitakarítani a lakásom. Minden szombaton egy helyiség. Csak szépen, nyugodtan, sorban. Olyan, mintha fészket építenék, készülök arra az időre, mikor haza kell költöznöm, mert legyengülök, és nem tudom ellátni magam. Remélem előtte meghalok. A szekrények üresek. Mindenem elosztogattam. A ruháim, konyhafelszerelést, szinte mindent. Sokmindent kidobáltam, mert minek. Délután vagy megyek valahova, vagy nem. Változó. Ha otthon maradok, akkor könyv, horgolás, tévé. És az a durva, hogy általában nem is vágyom többre. Gondolom azért, mert nem vagyok rá alkalmas. Hihetetlen, mennyit futottam, mennyit csavarogtam, csak aludni jártam haza. És zuhanyozni.
Próbálok nem gonolni arra, hogy mi lenne ha... Teljesen felesleges, mert nincs ha, csak betegség van. Az egyik elgyengült és magányos pillanatomban írtam Neki. Nagyon örült. Sokáig írogattunk, másnap találkoztunk. Elmesélte mennyi minden történt vele. Milyen sok helyen járt, és hova megy még a nyáron. Rengeteg terv, rengeteg élmény. Nélkülem. Ahogy beszélgettünk, egyre inkább rájöttem, hogy kár volt találkozni. A korlátaim magammal cipelem. Továbbra sem tudok vele menni, nem bírom a tempóját. Nem tudok sokáig talpon maradni, étteremben ebédelni, fürdőzni, kacagva felszaladni egy dombra, szeretkezni. Nincs életem. Nem tudtam mit mesélni, velem semmi sem történt. És nem is fog. Hiányzik. Ő is, és az, ahogyan élhetnénk együtt. Szinte minden hétvégén elutaztunk. Imádtam ezt az életmódot. Ő is nagyon mozgékony és csavargós és én is. Jók voltunk együtt. Jók lehettünk volna együtt....
Már nem keresem senki társaságát. Bezárkóztam. Ha valaki keres, válaszolok, beszélek vele. De nekem jó így. Csak így jó, mert különben szembesülök azzal, hogy az élet szép, és sokminden történik a nagyvilágban, de én már nem vagyok a részese. Kimaradok, lemaradok. Nincs életem.
Semmi értelme az egésznek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése