Átjött. Vacsorával vártam, sütöttem túrós kuglófot. Keveset szóltam. Csacsogott. Lepakoltam az asztalt, elővettem a fájdalomcsillapítót, meggyújtottam:
- Akkor mesélj.
És vártam. A csapást. Terelt, mindenről beszélt. Kértem, hogy most szorítkozzon a tárgyra.
A lényeg, hogy nem tudja elhagyni. Nem szereti, de nem tudja elhagyni. Keményen küzdött, hogy meghódítsa a lányt, nem akarja elhagyni. Szerintem szereti. Viszont akkor engem nem. Engem sem tudna elhagyni. És én vagyok a legutolsó ember a földön, akinek szándékosan fájdalmat okozna.
Na ne már! Hiszen szándékosan fájdalmat okozol. Tudod, hogy fáj, ha vele vagy, mégis megteszed!
Időt kér. És majd eldönti, hogy melyikőnk. Most tényleg? Nem biztos bennem, és abban, hogy szeret?
Ez csak egyet jelent. Nem kellek igazán. Lehet, hogy szeret valahogy, meg jó velem, de csak kitölti az időt, amíg nem tud találkozni a másik lánnyal.
Nálam aludt. Már nem mondta, hogy szeret. Írtam neki egy levelet, amibe összeszedtem az összes gondolatom, és odaadtam neki.
Úgy van, hogy ma találkozunk. Nem tudom, fog-e keresni. Ha nem, akkor én fogom, mert nem bírom a bizonytalanságot.
És igaza van az egyik barátomnak. Házisárkányt csinál belőlem, mert hisztizek, veszekszek a másik lány miatt, nincs jó kedvem, nem vagyok felhőtlen, nem vagyok jó társaság. A másik lány jókedvű, boldog a társaságában, mivel semmiről nem tud. Úgy lenne fair, ha ő is tudna mindent, és kérdezzük meg, hogy neki jó-e ez így? Hogy míg egy vagy két hétig nem találkoznak, addig velem van a párja. Szinte együtt éltünk, minden nap együtt aludtunk, mindent együtt csináltunk, és tényleg 0/24-ben érintkeztünk.
És ez neki nem elég, neki a másik kell.
Kértem, hogy hamarosan döntsön, mert engem felemészt a szomorúság.
Nagyon félek, hogy egyedül maradok. Nem gondoltam volna, hogy dönthet úgy is, hogy a másik lányt választja. Annyira jó volt együtt, annyira elhittem, hogy tényleg szeret és engem akar, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy elveszíthetem.
Pedig elveszíthetem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése