Otthon

 Nekem a mandarin illata az otthon illata... hangzik el a nagysikerű reklámban. Hát, nekem nem. 

Soha, sehol nem éreztem magam otthon. Vidéken nem szerettem élni, nem ért elég inger, pörgős voltam, többet, jobbat akartam. Nem kapálni... és ezt most nem azért mondom. Számomra az nem volt olyan hasznos időtöltés, mint egy jó könyv, beszélgetés barátokkal, ismerkedés új emberekkel, színház, egyéb programok. Aztán éltem mindenhol. Hol egyedül, hol valakivel, de soha, sehol nem éreztem azt, hogy megjöttem.

Azt mondják, ott az otthon, ahol a szív. Talán ez az oka annak, hogy soha nem volt otthonom. Sokszor voltam szerelmes, most is az vagyok, de nem tartoztam/tartozom senkihez. Mindig maganak kellett megállni a két lábamon, mert hamar kiderült, hogy nem számít(hat)ok a másiknak(ra). De ez is az én hibám, én választottam őket. Pont őket.  Minden lakás csak egy hely volt, ahova aludni jártam, és mindent elkövettem, hogy ne kelljen otthon lennem. Volt, hogy inkább túlóráztam, dolgoztam, nem akartam hazamenni, volt, hogy másnál/másoknál aludtam, és volt, hogy annyi programot szerveztem, hogy csak aludni menjek haza. 

Fárasztó ez az élet. 

Mikor ebbe a lakásba beléptem, az volt az első érzésem, hogy megjöttem. Otthonos, barátságos, szép. És nem tudom miért, de azt várom, hogy a hálószobában a szél fújja a függönyt, ami hozzáér az ágyamhoz. Tudom, beteg egy gondolat, és nem is tudom miért van. Készen állok a költözésre. Mindent összeraktam. Most meg a régi lakásba nem akarok már hazamenni, sötét, pici, nyomasztó. Az új meg ugye üres. 

Úgy érzem magam, mint egy hajótörött. A semmi is elég. Mindig az az elég, ami van. Nem vágyom többre. Sehova nem tartozom, sodródom kilátástalanul. 

És hát ugye a szív. Hol is a szívem? Hát, miután annyiszor megaláztak már (nem csak most, hanem az egész életem folyamán), talán nincs is. Az én hibám, mert hagytam/hagyom. 15 évig éltem a férjemmel. Szerettem. Így visszatekintve nem volt egy elsöprő, marcangoló szerelem. Volt. Ennyi. Aztán elmúlt. 

Azután soha, senkinek nem voltam az első, az egyetlen. Egy voltam a többi közt, vagy egy a sok közül. De ez is az én hibám, mert hagytam.

És most is hagyom. 

Nem mondja meg neki, hogy létezem, az igazat, az őszintét, mert elveszíti azt a lányt. És azt nem akarja. Ő az első, én a második. Nem fog választani sosem. A döntés az enyém. Vagy elsétálok, vagy csinálom így tovább.

Azt mondta egy jóbarátom, hogy akkor engedtük el a haragot, amikor ki tudjuk mondani, hogy leszarom.

És most, ma, körülbelül 19.00 óra körül keztem el érezni, hogy oszlik a feszültség, és átveszi helyét a leszarom érzés. 

Valahogy, valahol majd eltöltöm az időt szombatig. Beköltözök. Meglátjuk hogy leszek. 

És leszarom.

Nem tudom, meddig élek, és hogyan, milyen minőségben tudok élni, de elég volt a megaláztatásból. Volt egy olyan gondolatom, hogy megkeresem azt az embert, akinek az első, az egyetlen leszek. Csak létezik ilyen férfi. De ... ehhez már késő. Beteg vagyok, torz vagyok, gnóm vagyok. És időm sincs.

Egy dolgot tehetek már csak.

Leszarom