Csodaszép két hét volt. Csak úgy elröppent. Nagyon sokminden történt velem/velünk, csupa jó dolog. Elég sok időt sikerült együtt tölteni, sok helyen jártunk, és együtt lenni mindig jó. Az utolsó hétvége már nehéz volt számomra, mert közel volt a két hét vége, és tudtam, hogy vasárnap este már mással lesz. Ez a gondolat beragadt a fejembe, és nem távozott.
Pénteken csak későn tudtunk találkozni, sztoriztunk mind a ketten, jó volt. Elaludtunk. Mikor megébredt, valamiért hazament. Nem is értettem, hogy miért. Szombaton mondta is, hogy nem érti, miért nem aludt nálam. Elmentünk strandolni. Megint megtörtént, ami a legjobb a közös strandolásban. Összebújtunk az egyszemélyes nyugágyon, s aludtunk egyet. A szél fújt, Ő ölelt, én pedig nyugodt voltam. Délutánra kisütött a nap, így combközépig be tudtam menni a vízbe. Ez is jó volt. Este átmentem hozzá és együtt aludtunk. Nem aludtam jól, nyűgös is voltam. Tudtam, hogy lejárt az időm. Reggel korán ébredtem, átmentem a nappaliba, nyomkodtam kicsit a telefonom. Aztán mégis elálmosodtam, így visszabújtam mellé az ágyba. Öleltük egymást, elaludtam, együtt ébredtünk. Megkávéztunk, kétszer is, beszélgettünk, fogtuk egymás kezét. Indulnom kellett, nem tudtam tovább húzni az időt.
Az ajtóban állva mondtam neki, hogy tudom, hogy lejárt a két hetem. Meglepődött, hogy ezen törtem a fejem. Persze, hogy ezen. Megkérdezte mikor randizunk legközelebb. Nem tudom, rajtad múlik. Döntened kell. Majd keress, ha úgy érzed. Ebben maradtunk. Elindultam, cipelve magammal a mélységes fájdalmat, mely azóta sem tágít.
Marcangol.
Várom, hogy jelentkezzen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése