Megegyeztünk az orvosommal, hogy a 48 órás infúziós kezelést csak abban az esetben vállalom, ha haza tudok vele jönni. Én már nem akarok kórházba lenni. Már csak egyszer szeretnék bemenni, mikor vége van, és nem jövök onnan ki soha többé. Kinéztem az urnámat is (lehet ezt már írtam). Tényleg készülök na. Az orvosom azt mondta megkérdezi lehet-e, aztán majd jelentkezik. Egy teljes hétig nem jelentkezett. Nem bántam. Megkönnyebbültem. Én már nem akarom. Minden idegszálam tiltakozik az intézmény, a szúrás, az infúzió és a felesleges rosszullét ellen. Már úgysem vagyok jól, nem kell ezt még tetőzni.
A család folyamatosan piszkált. Kérdezgették, hogy nem jelentkezett-e az orvos. Mindig mondtam, hogy nem, én már nem kaphatok semmit, mindent megkaptam amit lehetett. Így készítve fel őket arra, hogy már vége van. Szóval, amikor írt a doki, hogy irinotecant kaphatok, ez csak egy pár órás kezelés, elszomorodtam. Persze csak ha vállalom. Órákig gondolkodtam. Én már nem akarom. Hagyjuk már az egészet, had menjek már el. De ha megtudja a család, hogy nem vállaltam, hogy én mondtam nemet, az lesz, hogy nem tettem meg mindent. Megtettem, hiszen ezt is kaptam már. Ezt úgysem értenék. Ha meg nem használ (miért is használna, korábban sem segített), akkor meg ugyan úgy terjed tovább, és úgyis elvisz, szóval nem hátráltatja a földi pályafutásom. Ezért igent mondtam.
Ma reggel hívott az orvos, hogy akkor holnap reggel 8.00-kor találkozunk. Szerencsém volt, pont itt volt a vezérigazgató, gyorsan jeleztem neki a holnapi szabim. Felhívtam Keresztanyut, hogy holnap. Keresztapu el tud vinni. Anyu is jön, mindenki jön. Nem értem minek, úgysem jöhetnek be. Mindegy. Csak ne piszkáljon senki.
Egyik este beszélgettem a kemós barátnőmmel. Vagy másfél órát. Vele tudok, minden szavamat érti, ahogy én is az övét. Ő sincs túl jól, de persze sokkal jobban van, mint én. Legyen is! Remélem meggyógyul!
De én már nem akarom! Hajrá hányás, hasmenés, hajhullás, mert az még baromira hiányzik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése