Meglepetés

 Ma van Keresztanyu 65. születésnapja. Készültünk. Az ajándékot közösen vettük meg. A tortát megrendeltem. A Corsoból a Corso tortát, mert az a világon a legfinomabb! Nem akartam menni. Tudom, hogy a családban mindenki sajnálja, ami velem történik. Volt már családtag, akit elveszítettünk ebben a betegségben, mindenki tudja mi fog történni velem. Nem tudják, hogy mit tegyenek. Kérdezzenek vagy ne, mosolyognak rám, de a mosolyba a szánalom belevegyül, ha akarják, ha nem. Én meg ott állok kínlódva a hatalmas hasammal. A kismamánk mellett, aki nemsokára szül. Előtte az élet, előttem a halál. És hát miről szól egy szülinap? Az evésről. Tyúkhúsleves, pörkölt nokedlivel, sültestál, torta, felhő szelet. Szerintem  az én családom készíti a legjobb pörköltet, ez az egyik kedvenc ételem. Volt. Én én ott ülök az asztal mellett, és nem ehetek semmit. Csak egy tányér üre húslevest. Miközben éhezem. 

Keresztanyu magától ajánlotta fel, hogy ha úgy gondolom, nem kell részt vennem a családi eseményen. Nagyon örültem neki, hogy ezt ő mondja, mert nem akartam elmenni, és ezt mondtam is volna neki. De így könnyebb volt. Ezért tegnap megköszöntöttem. Elvittem neki a horgolóklubon készített akváriumot. Tudom, hogy egy újabb kacat, egy porfogó, ami nem való semmire. De azt is tudom, hogy értékeli, mert én készítettem, és ez vele lesz akkor is, amikor én már nem. Keresztapu kérte, hogy vigyem el neki a diplomámat, mert szeretné megnézni. Hónapokig tartó könyörgés eredményeként az iskola végül kipostázta. Nem nagyon érdekelt már, mert nincs jelentősége, az életem ugyan úgy folytatódik, ahogy eddig. Megnéztem, talán egy pillanatra örültem neki, visszaraktam a borítékba és kész. Tegnap magammal vittem. Keresztapu kérte is. Átalpozta, gratulált. Aztán mondta, hogy készültek egy kis meglepetéssel, az udvaron. Gondoltam ott terítettek meg üres húsleves szülinapi ünnepi ebédre. Együtt cammogtunk ki az udvarra. És ott várt egy kis asztal szép terítővel leterítve, rajta egy hatalmas virágcsokor, diplomás maci, diplomás bagoly, és egy ballagó kalap. Teljesen meghatódtam, azonnal elkezdtem sírni. Végigzokogtam az egészet, az összes fényképen sírok, vagy csak szimplán folynak a könnyeim. Fejemre tették a kalapot, kezemben a diplomámmal csak sírtam. És akkor tudatosult bennem, hogy lediplomáztam. 

Kemény volt, az első félév után derült ki, hogy beteg vagyok. A második félévre még volt erőm. Utána kezdtem érezni, hogy a kemoterápia közben dolgozni és tanulni nagyon kemény. Halasztanom is kellett a végén. Már egyszerűen nem ment. Elfogyott az erőm, a betegség teljesen kivett belőlem mindent. Semmit nem hagyott meg nekem. De megcsináltam. Szerintem sokkal több erőt és időt kellett belefektetnem, mint másnak, mert nem tudtam koncentrálni, hiszen az agyam jelentős részét leterhelte az a gondolot, hogy vajon hogyan és mikor fogok meghalni. De megcsináltam. Az egészet már csak azért, hogy legördüljön egy hatalmas teher a vállamról. Meg is könnyebbültem. Vége egy nehéz időszaknak, lehet másra koncentrálni. Aztán szerettem volna látni a diplomám, így elkezdtem írogatni az iskolának, hogy küldjék ki postán. Több hónapig tartott, végül megkaptam. Megnéztem, ilyen is van, visszaraktam a borítékba, s ennyi. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. 

De tegnap, mikor ott álltam a kis asztal mellett a napsütésben, diplomával a kezemben, kalappal a fejemen, valóságosság vált. Valamit, amiért küzdöttem, elértem. Lediplomáztam!

Ma egész  nap a kalapomban vagyok itthon. Megérdemlem! Megdolgoztam érte! 

Köszönöm mindenkinek, aki bárhogyan is segített! És köszönöm a családnak, hogy nem engedték, hogy ne foglalkozzam vele, és átjöjjön az érzés, lediplomáztam!