A műtétem óta eltelt 2 év. Két hosszú év. Ha máshonnan nézem, akkor rövid. Gyorsan eltelt ez az időszak, ez a 2 év, és még mindig küzdök. De már nem kell.
Rengeteget szenvedtem. Ha visszagondolok, akkor emlékszem a kopaszságomra, a sapkás időszakra, majdnem 1 év volt. A sok hányingerre, rossz gyomor érzetre, mikor nem tudtam enni, rossz íze volt még a víznek is. A szárazságra, mikor szétrepedt a kezemen a bőr, ragasztottam az összes ízületnél a hajlatot, és kesztyűt hordtam a fizikai fájdalom enyhítésére. A talalpam rettenetesen fájt, alig tudtam cipőt húzni és járni. A hasmenésre, minden fűszál alatt le kellett gugolnom. És amikor kiszáradtam, elfertőződött a szám, nem tudtam enni, inni, és rettenetesen gyenge voltam. Borzasztó időszak volt. Ha innen nézem, hosszú volt. Ezeken túl vagyok.
De most sem jobb. A hasam hatalmas, nehezen öltözök, cipelem, feszít, nehéz. Nem ehetek, folyadékdiétán vagyok. Sokat fogytam. A hajam hullik, vékony, gyenge, még nem látszik kopasz folt. Száraz a bőröm, porzik, de még kezelhető. Sokat alszom, fáradt vagyok, a lépcső kihívás.
Küzdök, de felesleges. Ha 2 évvel ezelőtt tudtam volna, hogy most itt fogok tartani, nem vállaltam volna a kezelést. Lehet, hogy már nem élnék, de egy rövidebb, minőségibb életem lehetett volna.
Láttam egy jó filmet, Téli szünet a címe. Volt benne egy jó szöveg, nagyon találó:
Egyesek élete olyan, mint a létra a tyúkolban. Rövid és szaros.
Az enyém mindenképpen.
Már menni akarok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése