Úgy volt, találkozunk. Talán 1-2 hete beszéltünk róla. Vegyes érzések voltak bennem. Szerettem volna újra látni, átölelni, szemtől szembe beszélni vele. Mindezt úgy, hogy Ő nem lát engem. Szégyellem, ahogy kinézek, pedig nem tehetek róla. Próbálok ember maradni, de nagyon nehéz. Nem tudom elrejteni a hasam, boldog babavárást kívánnak, előre engednek a pénztári sorban. Kellemetlenül élem meg. Már nem magyarázkodom. Megköszönöm, jól vagyok, és mosolygok. A meg nem született babámra gondolok ilyenkor. Szemét az élet.
Vártam. Türelmes voltam. Tudtam, hogy megjött, ezt jeleztem is neki. Gondoltam majd ír, ha neki már jó. Nem írt. Vártam. Majd elment. Azt hitte járok arrafelé. Hogy merrefelé, az számomra nem derült ki. Ha mondja, hogy "merrefelé" járjak, hogy találkozhassunk, jártam volna "arrafelé". Csalódtam. Nem tartott sokáig, pár percig rossz volt. Aztán átlendültem rajta.
Nem vagyok már kislány. Az ember azt teszi meg, amit akar. És ha akar valamit, azért mindent megtesz. A képlet egyszerű. Nem akart találkozni velem. De ezzel sincs semmi baj. Akár meg is mondhatta volna, akkor nem várok. De már ez sem érdekes.
Az életemben sokkal nagyobb problémák vannak, mint hogy nem találkoztunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése