Tegnap kellett vérvételre mennem. Elég simán ment. Fél9 után érkeztem az osztályra. A vért a folyosón kialakított vérvételi egységnél veszik. Beültem az egyik székbe, és vártam. Két kezelő van. A tőlem távolabbiból sírást hallottam. Egy hölgy sírt sűrű bocsánatkérések között. Nyugtatták a nővérek, hogy engedje ki nyugodtan, ne szégyelje. Teljesen átjött a fájdalma. Azt mondta, hogy mindenki csak mondogatja neki, hogy legyen erős és tartson ki, ne adja fel. Hát igen. Közhelyek ezek, de mi mást mondhatnának. De én is felcseszem magam ezeken a mondatokon. Aki nincsen benne, fogalma sincs róla, hogy mit jelent a "legyél erős" és a "tarts ki". Nem vagyunk erősek, csak csináljuk amit kell. Mindig a következő feladatot. Enerváltan megyünk előre. Sírunk, mikor senki sem látja, és felemeljük a fejünket, mert nem kell a sajnálat. Az végképp nem. Kitartunk? Ugyan már! A nap minden reggel feljön. Ha akarom, ha nem. És én minden reggel felébredek...
Ott volt az emberem, a nővér, aki meg tud szúrni. Kis szenvedés után, de elsőre sikerült neki. Levette a vért, megköszöntem, elköszöntem. Az előtérből felhívtam az orvosom. Nem kellett találkoznunk, minden rendben, majd megnézi a vérképet és jelentkezik, ha gond van. Ha nem, akkor minden oké, szerdán kezelés. Hamar visszaértem a munkahelyemre is.
Jó későn lett kész a vérkép. Vagyis jó későn került fel az eeszt-re, majdnem délután négy óra volt már. Szokás szerint jó szar, de kemóhoz elég. Az orvosom sem jelentkezett, úgyhogy "minden rendben".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése