Folyni az élettel

 Tervezek. De mindig csak az aznapra, max másnapra. A maximumot próbálom kihozni a napjaimból. Mindig csak a mára koncentrálok. Olyan emberekkel találkozom, akikkel szeretek együttlenni. Távol tartom továbbra is azokat, akik mérgeznek vagy leszívnak. Sokat sportolok. Még nehezen megy, de mégis sokkal jobban, mint amire számítottam. Futom a kilométereket, nyújtok minden nap, nyomom az ellipszist, és nekiálltam fallabdázni is. Megerősödöm a következő szőnyegbombázás előtt. Tanulnom is kellene, de nem nagyon megy. Pedig a vizsgaidőszak közeleg. Majd lesz valahogy...

Nem tudom miért vagyok ennyire érzékeny. Bármin el tudom sírni magam. A jó dolgokon is. Örülök mindennek, akár egy találkozásnak, de rögtön pityergek. Ha meg rossz, akkor nagyon rossz. Akkor hangosan zokogok. Itthon, egyedül. Jobb ez így. Ha hullámvölgyben vagyok, csak összehúzom magam a kanapén, s órákon át sírok. Nem baj. Remélem azért ez majd egyszer elmúlik. 

Továbbra sem tudom elképzelni, hogy valaki hozzámérjen. Továbbra is haragszom. Nem tudnám bántani Őt, még gondolatban sem. Szeretném, ha jól lenne, ha boldog lenne. Semmit nem tudok róla. Ez zavar. De így van jól. Semmi közöm hozzá. Biztos jól elvan a barátnőjével, eszébe sem jutok. S így van rendben. Azért jó lett volna, ha megkérdezi a CT-eredményem, vagy ír karácsonyra. De mindegy. Csinálom az életet egyedül, ahogy tudom. Megyek előre. Reggel felkelek, este lefekszem. Közte pedig igyekszem a maximumot véghezvinni. 

Csak megyek. Előre.

Csapdában a Lány

 Sötét volt. Hideg és nyirkos a levegő. Semmit nem látott. Kapkodta a tekintetét, forgolódott, hátha lát egy kis fény, ami a kiutat jelzi. Koromsötét vette körül. Kinyújtotta karjait, s elindult előre. Lassan lépkedett. Semmi. Ujjai csak a sötétet markolták. Meggyorsította léptetit, ki akart jutni. Sietett. Kinyújtott karral rohant előre. Semmi. Megállt. Megint körülnézett. Csak a sötétség vette körül. Jobbra fordult. Elindult. Eleinte lassan, aztán szaporzáta lépteit. Futni kezdett. Semmi. Úgy érezte, nem kap levegőt. Megfolytja a sötét. Megállt. Kapkodva lélegzett, de nem jutott elég oxigén a tüdejébe. Bepánikolt. Nem tudta mit tegyen. Támaszt keresett. Valami kapaszodót, ami segít talpon maradni. De teljesen egyedül volt a sötétben. Leült a nedves földre. Térdére hajtotta fejét. Sírni kezdett. Várt. Hátha valaki rátalál.

Egyedül a sötétben

Egyensúly

 Mióta tudom az eredményt, rettenetesek a napjaim. Szerettem volna visszatérni az életbe, de nem lehet. Nem érzek semmit, nem vagyok rosszul, nincsenek fájdalmaim, a bőröm is rendbe jött már. És beteg vagyok. Hogyan? Nem tudom hogyan haladjak tovább. Újabb kemósorozat előtt állok. Újra ki fog hullani a hajam. Jó esetben nem leszek allergiás, és végig tudok csinálni még egy brutális kúrát. És akkor talán eltűnik. Rossz esetben allergiás leszek erre is, és nem tudom végigcsinálni. És akkor nincs tovább. Akkor nem tudom mi lesz velem. Szembe kell néznem a halállal. Nem félek tőle, legalább vége lesz ennek az egésznek. A baj csak az vele, hogy nem tudom mikor lesz vége. És azzal a tudattal kell élnem a mindennapokat, hogy haldoklom.

Addig is kellene találnom valami életcélt. Sportolni nem tudok, szeretni nem tudok, barátok is kevesen vannak már. Tudom, hogy nagyon érzékeny vagyok. Senki nem ért meg. Csak a kemós barátnőm tudja, hogy min megyek keresztül. Mind testileg, mind lelkileg. Tegnap beszéltünk. Jól van, de nem javul az állapota, és az orvos szerint soha nem fog meggyógyulni. Borzasztó ezzel szembenézni. És még mindig nem tudom, hogy hogy lehet egy halálos betegséggel együttélni. Nem találom az egyensúlyt. Sokszor elfelejtem, hogy beteg vagyok. Aztán meglátom valahol a tükörképem, és ez mindig visszaránt a jelenbe. Azt hiszem visszaköltözöm a fejembe. Írok, olvasok. Nincs vége, sodródom.

Keresem az egyensúlyt élet és halál között.

CT - stagnál

 Reggel, ahogy felébredtem, az volt az első, hogy megnéztem, felkerült-e már a CT eredményem. És igen! Izgatottan kattintottam a letöltés gombra... A szemem szaladt a sorokon, aztán megláttam... 2 mm. Ott van. Továbbra is ott van. 2 mm. Pici, de ott van. Sírtam. Nem erre számítottam. Összeszedtem magam, s mentem a doktornőhöz, mára beszéltük meg.

Két órát vártam. Nem voltam türelmetlen. Tudtam, hogy baj van, nincs vége. Csak ültem. Néztem ki a fejemből. Néha sírtam. Aztán behívtak.

Pici - mondta. Nem nőtt. 

Nem, de ott van. Nincs vége.

Nincs... 3 hónap pihenés, a csontvelőm odavan, és a bőrömnek is kell még idő. Február közepén jelentkezzem, akkor csináltatunk konoloszkópiát, aztán CT és markerek. Meglátjuk, hogyan viselkedik. Marad-e ilyen pici, vagy elkezd nőni.

Műtétet akarok. De nem lehet, nagyon pici. Akkor pici műtétet akarok. Nem lehet. 3 hónap pihenés. Kell regenerálódnom. Van még egy drasztikus kemó, amit kaphatok. De csak márciustól. De én műtétet akarok! Majd eldöntik. Márciusban.

Pihenés. Nincs vége...

Karácsonyi buli

 Nem szabadott volna elmennem.

Készültem. Ruhát vettem, hajat mostam, sminkeltem. Billegtem a tükör előtt. Jókedvű voltam. Vártam, hogy jó buli lesz. Találkozni azokkal, akikkel egyébként nem szoktam. Bemutatkozni az újaknak, akivel nemrég kezdtem el dolgozni.

Nem volt jó. Sokan aggódtak/aggódnak értem. Az egész este arról szólt számomra, hogy hajtogattam, hogy köszi, jól vagyok. Igen, van hajam. Nem, nem áll jól. Jól van. Oké. Köszi. Majd írok, igen. Köszi! Hagyjatok! És nem, nem akarok táncolni! 

Elhúzódtam egy sarokba. Ittam a mentes vizem. A vacsiból alig tudtam valamit enni, de nem baj, azt tudtam, hogy ez lesz. Nyomkodtam a telefonom. Vártam, hogy induljunk. Indultunk. Hazafele a sötét buszon sírtam. Senki nem látta. Bedugtam a fülem. Éljen a spotify. Nem akartam beszélni. Kocsi. Haza. Ágy. Paplan alá.

Nem szabadott volna elmennem.

Sajnálom, félek, rettegek, vágyom

Sajnálom.

"Sajnálom, hogy nem érted miért zártalak el magamtól. Sajnálom, hogy nem érzed mekkora fájdalmat okoztál. sajnálom, hogy ha vissznézek erre az évre, csak bánatot, szomorúságot és sírást látok. Sajnálom, hogy nem voltál velem és egyedül kellett küzdenem. Sajnálom, de ezért nem akarlak soha többé látni!"

Ezt írtam Neked. Olyan sok idő telt el azóta. Mégis mint egy szellem, úgy érzem állandóan a közelemben vagy. Többször láttalak, de elbújtam. Hogy ne vegyél észre. Hogy ne kelljen a szemedbe néznem. Hogy ne kelljen mosolyogva azt mondanom, hogy jól vagyok. Hogy ne kelljen elutasítsalak. Nem tudom, hogyan viselkedtem volna. És hogyan viselkedtél volna. Az eszem tudja, jobb, ha nem találkozunk. A szívem nem ért egyet. 

Félek.

Félek attól, hogy soha senki iránt nem fogok így érezni. Félek, hogy soha senki nem lesz rám ilyen hatással. Félek, hogy már senki nem fog akarni engem. 

Rettegek.

Rettegek a keddtől, a CT-től. Rettegek attól, hogy még mindig beteg vagyok. Rettegek, hogy újra kórházba kell járnom. Rettegek, hogy a betegség eluralkodik rajtam, és nem tudom legyőzni. Egyedül.

Vágyom.

Vágyom arra, hogy azt mond, tévedetél. Vágyom arra, hogy újra a szemedbe nézzek, és lássam tekintetedben, hogy akarsz engem. Vágyom arra, hogy elvesszek az ölelésedben. Hogy megszűnjön a világ, hogy ketten legyünk egyek. 

Mi lesz ha meghalok?

A Lány és a sapkája

 Csak nézte a tükörképét. Nem szereti a tükröket. Az arca letisztult de vonásai mások. Ő már nem ugyan az az ember. A haja szép sűrű, csak rövid még. Nézte magát. Fordult jobbra, balra. Nő a haja. Azt mondják jól áll. Szerinte nem. Visszatette sapkáját. Így már más. 

Elmosogatott, tett-vett otthon. Melege lett. Levette sapkáját. Nem is vette észre. Aztán látta, hogy a kanapén van. Visszahúzta. Így jobb volt.

Csak nézte magát a tükörben. Szép a haja. Sötétebb lett. Furcsa. Nézte a tükörképet. Holnap már nem teszi fel a sapkát. 

Reggel lett. Megfésülködött, s feltette sapkáját. Majd a munkahelyen leveszi. Hideg volt. Nem vette le. Majd holnap.

Másnap is hideg volt, de levette. Felvette. Levette. Felvette.

Hazament. 

Levette. Lezuhanyzott. Nézte magát a tükörben. Sok haja van. Talán göndör lesz. Forgatta fejét. Rövid.

Felhúzta sapkáját, s bebújt az ágyba. 

Sapkában.

Kemoterápiás vén picsa

 Gyógyulok.Az arcom letisztult, a hajam nő.Sapkát már nem nagyon hordok. A kezeim még botrányosak. Nehezek a hétköznapok. Nem tudok kilépni a világba, a saját kis körömben mozgok. Ismerős arcok között, akik nem bántanak. 

Tegnap a pszichológusnál meg kellett formálnom magam agyagból. Pici emberkét készítettem. Aprót, hogy el tudjon bújni a világ elől. Alig észrevehetőt, hogy ne figyeljenek rá. Ül. Elfáradt. Nagyon nagy a hasi sebe, az egész törzset befedi. Mosolyog, de a szemei szomorúak.

Nem gondoltam, hogy ilyennek képzelem magam, de úgy tűnik mégis. A következő alkalommal elemezzük a kis agyag emberkét. Aki olyan mint én. 

Az élet meggyúrta, torz, egy kemoterápiás vén picsa.

Ellenségeim

 Legnagyobb ellenségem az esti zuhanyzás. Levetkőzni, maga a zuhanyzás, ahogy víz éri az ujjaim, éget, mar. Próbált már valaki úgy zuhanyozni, hogy nem ért víz a kezéhez? Nem tudom megmosni magam. Utána pedig nem tudom megtörölni. Nem tudom megfogni a törölözőt, nem hogy dörzsöljem magam vele. Aztán a száraz bőröm kellene végigkrémezni úgy, hogy ne érjen a kezemhez. A krém mar, éget. Miután ezt könnyek közt kibírom, felhúzom a kesztyűm. És utána öltözöm fel. Nem tudom húzni a nadrágot. Nem tudom kifordítani a pizsim. Aztán csak ülök, és pihentetem a kezeim.

Utálom az összes kilincset, kulcsot, ételes dobozt, vizesüveget, kupakos tollat. Ma nem tudtam lehúzni a számológépem fedelét. Nem tudom kinyitni a teásdobozt. Feltépni egy zacskót. Felbontani a dobozos tejet. Nem tudok felvarrni egy gombot, mert nem tudom megfogni a tűt. Nem takarítok, nem teszek arrébb semmit. A mosás kínszenvedés, alig tudom betenni a ruhákat a gépbe. A teregetés nehezebb, nagyon nehéz az összes ruha, nem tudom kirázni. 

Várom a végét. Nagyon várom már!

Kedves Barátok!

Egy korszak lezárult. Köszönöm mindazoknak, akik velem voltak az elmúlt évben. Mi tagadás, nem volt könnyű Neketek! 😁
Az út még hosszú, de az első lépcsőfok kipipálva! Maradjatok velem továbbra is! 😳
Köszönöm, hogy "rám nyitottátok az ajtót" mikor sírtam, nevettem, dühöngtem, kétségbe estem, sarokba ültem, vagy mikor nem akartam otthon lenni, és velem töltöttétek az időtöket. Nincsenek rá szavak, mennyire sokat jelentett ez nekem! Köszönet, áldás és hála Nektek! 💓
Azoknak is köszönöm, akik elhagytak, barátok, barátnők, társ. Ebből is erőt merítettem! Szép jellemrajz volt.
Szóval puszi, ölelés és kitartás továbbra is! 😘

12. kemoterápia

 Az elmúlt két hét nagyon nehéz volt, mert nem tudtam, hogy az utolsó, vagy az utolsó előtti kezelésre készülök. Már nem akartam többet, arra vágytam, hogy ez legyen az utolsó. De nyilván, ha azt mondja az orvos kell még a 13. is, akkor nem mondok nemet. A kezeim nagyon szárazak (voltak) továbbra is. Vettem kesztyűt, vastagon krémeztem, és kesztyűben éltem a mindennapokat. Nem tudom segített-e, de a fizikai sérülésektől mindenképpen óvott.

A szokásos módon történt minden. Nagyon fáradt voltam, így alig vártam, hogy lefeküdjek a kórházi ágyba, és pihenjek. Kedden hazajöttem munkából, összeraktam az asztal közepére a kórházi cuccokat. Vacsora, zuhany, alvás. Nem aludtam jól. Reggel mindent bepakoltam a bőröndbe. Megreggeliztem. Bevettem a bogyókat, s elindultam. Hideg volt. Mégis nagyon jólesett az órás séta. Néztem az embereket, a tájat. Elment az év. Ezt vártam. Mégis, valami nem kerek. Még az utolsó vagy utolsó előtti kezelés hátra van. Sírtam. Többször is. A kórház előtt még egy nagy zokogás, nagy levegő, s bementem.

A szobám ugyan az. A szobatársakat is ismertem már. Jó csapat. Ültem a széken, beszélgettünk. Az ápolók megnézték a kezeim. Hát igen. Majd elmúlik. Sokáig vártam, majd jött értem a doktornő asszisztense. Örültem, hogy haladunk, de féltem, hogy mit mond. Mosolyogva mentem be. Most is éreztem a pozitív kisugárzását. Azt mondta ez az utolsó, nem is gondolt még egy kezelésre. Jipiiiii! Megkönnyebbültem. Megbeszéltük a tüneteimet, a recepteket, a kezelésem. Utána elmondta a CT-ig teendőimet. Tehát december 13. CT, december 21 megbeszélés vele. A CT függvénye, hogy hogyan tovább. Három lehetőség van. Eltűnt (természtesen), stagnál (ki van zárva), megnőtt (na ez meg végképp lehetetlen). Rettegek a vizsgálat eredményétől. Nem akarok több kemoterápiát. Nem akarok többé a kórházban bent maradni. Olyan szörnyű hely.

Vissza a szobába, pizsi, ágy. Vártam a cuccot. Hamarosan hozták is. Elsőre talált vénát az ápolónő. Őt is ismerem már, sokat beszélgettünk. Főztünk :-). És már folyt is. Az utolsó. Szerdán nem volt semmi tennivalóm, szakmai nap volt a munkahelyemen, így nem volt értekezlet. Próbáltam tanulni. Pénteken és szombaton is prezentálnom kellett. Nem nagyon tudtam koncentrálni. Vártam, hogy teljen az idő, és szabaduljak. Nehezen ment a nap. Beszélgettünk a szobatársakkal, de ők is inkább magukban elvoltak. Én is. A csütörtök jobb volt. Egész nap értekezlet volt, egyikből mentem a másikba. Aztán angolóra. Azt mondjuk hamar félbe kellett szakítani, mert jött értem a pszichológus.

Nagyon jó beszélgetés volt. Lerágott csontot csócsáltunk, mert még mindig nyomasztanak dolgok. Mehetek hozzá kéthetente, egyeztettünk időpontot. Ennek nagyon örülök. Azt mondta, amit gondolnak rólam, az nem én vagyok, hanem az az ember, akiben a gondolat megfogan. Igaza van. Van min gondolkodnom most is. Az 50 perc hamar elrepült, legközelebb már civilben találkozunk, és nem kell húznom magammal az infúziós állványt sem. Szuper!

Hamar este lett. Tudtam, hogy már csak egyet alszom, s vége! Remélem végleg! Nem aludtam jól. Persze hogy nem. Vártam a reggelt. Tudtam, hogy pihennem kellene, mert hosszú lesz a péntek és a szombat is, de nem ment. 

Reggel a szokásos rutin. Kihúzták a branült, hívtam Keresztanyám, pakolás, és elindultam. Siettem. Nagyon siettem ki a kórházból, és soha többé nem akarok visszamenni!

Hazamentem, zuhany, reggeli, munka. 11-ig tudtam csak dolgozni, mert mennem kellett suliba prezentálni. Fáradtan. De szeretek suliba járni, így nem érdekelt. A vonaton annyira belesüllyedtem a gondoltataimba és az elsuhanó tájba, hogy elfelejtettem tanulni. Mindegy. Menni fog. Szakadt az eső, eléggé eláztam. A suliban nem volt fűtés. Aggódtam, hogy megfázom. A fehérvérsejtjeim gondolom a béka segge alatt vannak. A prezi jól sikerült. Mire jöttünk haza, már csak szemerkélt. Lekéstem a kiszemelt vonatot. Jöttem a következővel. Haza. Nem zuhanyoztam, nem bírja a bőröm. Picit ültem, s ágy. Nem tudtam aludni. Fáradt voltam. Reggel korán kelés, összepakoltam, vasút. Vonat, metró, séta. Iskola. Meleg volt a teremben, így végig maradtam. Prezi. Jól sikerült. Ez a tantárgy pipa, nem lesz belőle vizsga. Egy megvan. Utána a sulis barátnőmmel bementünk a Corvinba ebédelni. Beszélgettünk. Be nem állt a szánk. A kezeim fájnak. 

Próbálok úgy élni, hogy már vége. De még nyomaszt a CT. És utánkezelés, szerencsére. Sosem fogom tudni végleg elengedni. A tudatomban ott van, hogy beteg vagyok. Remélem tünetmentes, és így is fogom leélni az életem. De egy részem, egy nagyon nagy részem sérült marad örökre. Nem kívánom senkinek, hogy ezen kelljen keresztül mennie. Borzasztóan leterhel. Beleégett a tudatomba. Én már mindig az a lány maradok. 

A sapkás lány.

Köszönet és hála

 Látom a fényt az alagút végén. A laborom tökéletes lett. Három értékem emelkedett, mind a három a fehérvérsejt injekció miatt. Tehát minden oké. Szerdán megyek, bár még nem beszéltem orvossal, majd hétfőn. Ez lesz a 12. kezelés. Remélhetőleg az utolsó. Nem akarom befolyásolni az orvost, azt csinálom, amit mond. Ha kell a 13. is, akkor legyen. CT december 13. Aztán meglátjuk.

Visszagondolva hamar eltelt ez az év. De nagyon küzdelmes volt. Megtudni, hogy beteg vagyok, és elég komoly betegség. Szembenézni vele. Aztán a műtét. Utána a gyógyulás. Aztán elfogadni a kemoterápiás kezelést. Feldolgozni, hogy elhagyott a szerelmem. Feldolgozni a mellékhatásokat. Együtt élni velük. Próbálni teljes életet élni egyre nagyobb kihívás volt. Munka, iskola, kórház. Ez a három tölti ki az életem. 

Egyedül vagyok. De mégsem vagyok egyedül. Egyedül élem az életem, egyedül nézek szembe a kihívásokkal. Melyek egyre nagyobbak. Hálás vagyok azért, hogy mindenki békén hagy. Hálás vagyok azért, hogy egyedül vagyok. Ha akarok sírok, ha akarok alszom, ha akarok fel sem kelek a kanapéról. Mindez hullámzik bennem, bármelyik pillanatban tudok sírni. Nem tartom vissza. A testem szétesik. A kezeim iszonyúan néznek ki. 5 ujjam ragasztgatom. A lábamon 4-et. Vörösek, duzzadtak, nehezen működnek. Az este mindig kihívás. Nehezen vetkőzöm le. A zuhanynál a víz hőmérsékletét a lábammal ellenőrzöm. Aztán beugrom a víz alá, a tenyereim megtámasztom a csempén. Mi tagadás, nagyon nehéz úgy lezuhanyozni, hogy ne érje a kezem víz. A törölközés is nehéz. Az ujjaim repedtek, nem tudom magamra szorítani a törölközőt, mert fájnak. Aztán fogmosás, öblögetés, ami mar. De tudom, hogy használ. Aztán a krémezés tetőtől talpig. Utána picit várok, s jön az öltözés, ami újabb kihívás. Általában kimerülten zuhanok ágyba. A munkahely és az iskola sok a kemoterápia mellett. Elfáradok. Reggel korán ébredek, de addigra már feszül az arcom, így azzal kezdek, hogy bekenem. A kezeim is. Utána főzöm a kávém. És erőt gyűjtök a vetkőzés-öltözéshez. Beragasztgatom az ujjaim, készítek szendvicset. Nem tudok benyúlni a fiókba, mert rettenetesen fáj, ahogy valami hozzáér az ujjaimhoz. Kifejlesztettem egy technikát, ahogy tudok fogni. Aztán irány a munka. Tenyérrel kormányozok, mert nem tudok fogni. Még nem volt belőle baj. A munkahely is nehéz, alig tudok gépelni, mert pont ott fáj az ujjam, ahol a billentyűkhöz ér. Nem tudom megfogni és lenyomni a kilincset. Meghúzni az ajtót. Kulcsra zárni a mosdót. Pisilésnél vetkőzés, öltözés. Fáj. Kézmosás. Borzalom. De eltelik a nap. Aztán haza. Suli, tanulás. Este. És az egész kezdődik elölről.

Hálás vagyok, hogy senki nem lát szenvedni. Hogy magamban el tudom intézni. Hogy nem látják, mikor elfordítom a kulcsot a zárban kifolyik a könnyem. Hogy lábbal rúgom az ajtót, mert nem tuodm benyomni. Hogy a sírás kimarja a száraz bőröm, és két napig vörös és csíp az arckrém. Hálás vagyok, hogy egyedül lehetek. Megbirkózom vele. Nem érdekel mit gondolnak rólam. Csak túlélek, és igyekszem a legkevesebb fájdalommal és kínnál befejezni a kezelést. Remélem vége van. 

Hálás vagyok azoknak, akik mellettem állnak. Akik maguktól kérdezik meg, hogy vagyok. Nem értenek, de elfogadnak. Ez van. Ilyen vagyok. Ilyen lettem. Hálás vagyok a magányért, hogy magamba szállhattam. Magamban vívom a csatát. 

Köszönöm, hogy egyedül lehetek, és mindenki békén hagy!

A Lány és a halloween

 Már azt hitte nem lesz buli. De lesz! 

Mindent megbeszéltek, de utána nagy volt a csend. Pedig sokan jelezték, hogy jönnek. Az utolsó pillanatban minden részlet a helyére került. Szépen felöltözött, az új combcsizmáját vette fel. Jó meleg. Kocsi, s irány összeszedni a barátokat. Parkolóhely is volt. Minden rendben.

Lassan beszállingózott mindenki. Három nagyobb társaság vett részt a rendezvényen. Mindenki nagyon jó hangulatban volt. Sokan énekeltek, hát, nem mindenkinek kellett volna. A Lány is énekelt, nagyon jól érezte magát. Igaz, nem tudott enni semmit, és a vizes üveget sem tudta felbontani, az ujjai lüktettek, de mindettől el tudott tekinteni addig a pontig, míg be nem ment a mosdóba, s szemben meg nem jelent tükörképe. Arca fáradt, szempillái rendezetlenek, pedig nagyon igyekezett, s a sapka. Vékonyan bámult bele a képbe. Ki ez a lány? Ő lenne talán? Ez lett belőle? Lesütötte szemét, elment pisilni. Kézmosáskor nem nézett fel. Megtapogatta sapkáját, helyén volt. Visszament.

Hamar jó hangulata lett. Újra énekelt, kicsit talán táncolt is. Beszélgetett másokkal, és tényleg jól érezte magát. Csak az a tükör ne lett volna ott a falon. Nem kell tükör...

11. kemoterápia

 Nagyon nem voltam ráhangolódva. Csak az vigasztalt, hogy ez már az utolsó előtti. Nagyon fájtak az ujjaim és a kézfejem. Probléma a kilincs, a kulcsot elfordítani a zárban, ásványvíz felbotása, vagy csak egyszerűen benyúlni a táskámba.

Korán feküdtem, korán keltem. Behajigáltam a bőröndbe mindent, amit gondoltam. Megreggeliztem, ittam kávét, s elkezdtem vizet is inni, hogy jók legyenek a vénáim. Bár múltkor már nem volt gond. 

Összeszedtem magam, vettem egy nagy levegőt, s elindultam az 1 órás sétámra a kórházig. Szokás szerint nézelődtem, próbáltam beszívni az ősz hangulatát magamba. Csodáltam a faleveleket, figyeltem az embereket. Picit sírtam - szokás szerint. 

8 előtt érkeztem. Egy ember volt előttem. Új lány volt a betegfelvételen, kicsit segítettem neki, már mindent tudok hogy működik... Az orvosom szabin, így másikhoz kerültem. Megint. Nem érdekes, tudok mindent a kezelésemről, mit kaphatok, mit nem. Mindent átbeszéltünk. Recepteket megírja. A kezem miatt tehát nem kaphatok biológiai kezelést. Kaptam rá krémet, és egy gyógyszert, amely az idegvégződések fájdalmát csillapítja az ujjaimban, hogy ne fájjanak. Kipakolás, átöltözés, ágy, s már jött is a cucc. Az első vénám eldurrant. Másodszorra sikerült. Megint a bal karomba kapom, mert a jobban még szét van égve a vénám. Csak feküdtem, néztem hogy folyik. 

2 szobatársam volt, egyet hazaküldtek, nem volt jó a vérképe. Nem értette mi történik. Figyelt az orvosra, hogy mit mond, mikor menjen patikába, mikor adja be az injekciót, de láttam a tekintetén, hogy nem érti. Sajnáltam. Én legalább tudom mi történik velem, és értem mit miért csinálunk. Hazament. Nem vagyok biztos benne, hogy minden úgy lesz, ahogy az orvos leírta.

Próbáltam tanulni. Angol cuccot hoztam magammal. Valahogy nem ment, nem érdekelt. Az egyik szobatársam folyamatosan beszélt. Folyamatosan. Monoton hangon, rengeteg szóval csak mondta. Egy dolgot többször is, ahányszor eszébe jutott. Nagyon zavart. Bedugtam a fülem. Inkább zenét hallgattam. Az ebédet kihagytam, nem is emlékszem mi volt, de ehetetlen, az biztos. Nehezen jött el az este. Az éjszaka lassan telt.

Másnap reggel gyorsan nekiálltam tanulni, akkor jobban fog az agyam. Utána volt angolórám. Sajnos a csütörtöki meetingek elmaradtak, így nagyon sok szabadidőm volt. Jött a dietetikus, átbeszéltük hogyan bővíthetem az étrendem. Már ehetek szilvát, héj nélkül, valamint megpróbálhatom a savanyú uborkát. A többi nagyjából maradt. Apró magvas, zsíros még mindig nem. Nem baj.

Délután megnéztem egy filmet. Azzal is ment az idő. Vártam a pszichológust, már azt hittem nem jön. De késő délután megjelent. Nagyon örültem neki. Apuval való kapcsolatomat boncolgattuk, szerintem lassan sikerül feldolgoznom a halálát. A betegség folyamatos téma. Vajon mi lesz velem? Senki sem tudja. Aztán jött Ő. Már nem akarok haragudni rá, mégis haragszom. A pszichológus szerint az összes haragom, ami a betegséghez kapcsolódik, azt is rá vetítem ki. Lehet. De akkor is nagyon becsapott. Ez örök tüske marad. Két hét múlva újra találkozunk. 

CT-re december 13-ra kaptam időpontot. Sajnos szülinapom után. Plusz még mire készen lesz a lelet... Ráadásul addig folytatjuk a kezelést. Ami azt jelenti hogy nem 12, hanem 13 kúrát kapok. Tehát még kettő van hátra, nem egy. Nem is tudom mit érzek. Inkább most legyen eggyel több, mint két év múlva kezdjük elölről. Csak azt hittem már túl leszek rajta. De nem. Még mindig mennem kell. Bőrönd, cucc, kipakol, kezelés, bepakol, haza. Közben az a hangulat. Már nagyon belefáradtam. Érzem, hogy elég volt. Szeretnék visszatérni az életembe. Vagyis egy újat kezdeni, mert már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Szeretnék boldog lenni. Árnyékok nélkül. Felhőtlenül. Kisesernyős koktélt inni egy medencében, legurani egy hídról, lefutni a félmaratont még nagyon sokszor. Barátokkal énekelni, fesztiválon táncolni, és belesikítani a világba, hogy jól vagyok!

Annyira szeretnék végre jól lenni! És azért sírni, mert boldog vagyok...

Biológiai kezelés vége

 Ma voltam vérvételen. Nagyon csúnya a kezemen a bőr, ezért úgy döntöttem, megvárom a doktornőt, és megmutatom neki. Nehézséget jelent a kulcs elfordítása a zárban, a kilincs lenyomása, cizpár stb., minden, amihez kellenek az ujjaim. Nem akarok kezet mosni, mosogatni, ilyesmi. Reped, fáj, ég. A vérképem jó lett, szerdán folytatjuk a kezelést, ez már a 11. lesz. Viszont a bőrömet megmutatta a főorvosnak is, és úgy döntöttek, hogy a biológiai kezelést nem kaphatom tovább. Ha az utolsó kezelésre rendbe jön (3 hét), akkor még kapok egy adagot, de most nem adnak. Én mondtam, hogy kibírom, nem baj ha fáj, de nem engedik. Nagyon sajnálom, mert ez ment kimondottan a májamra. De azt mondta a doktornő, hogy higgyem el, hogy hagyon sok kezelést kaptam. 

Majd meglátjuk, mire lesz elég...

10. kemoterápia

 Nagyon fáradt voltam. Sokat dolgozom az utóbbi időben, és ott a suli is. Vagy a munkahelyemen vagyok, vagy beadandót írok, és ha egyik sem, akkor a barátokkal töltöm az időt, hogy valami jó is történjen velem.

Benéztem egy időpontot, úgyhogy kedden este moziba mentem egy barátommal. Sokáig dolgoztam, hazafele pedig egy baleset miatt dugó volt, így nagyon kevés időm maradt. Beszaladtam a boltba vízért, és néhány apróságért, amire a kórházban szükségem volt. Mindent egykupacra hánytam az asztal közpére, tiszta sapkát vettem fel, s indultunk moziba. A film előtt beugrottunk egyik kedvenc helyünkre vacsorázni. Császármorzsát ettünk, isteni finom volt. Sajnos eperlekvárt adtak mellé, így azt nem ehettem meg, de anélkül is jó volt.

A film érdekes, dokumentumfilm jellegű volt. A címe a Hűség. Hát igen... ajánlom mindenkinek!

Későn értem haza. Zuhany, ágy. Fáradt voltam. Reggel korán keltem. Bepakoltam a bőröndöt, s indultam a sétámra a kórházig. Nem volt hideg, szép őszi nap volt. A szokásos útvonalamon mentem, de valahogy most tovább tartott az út. Lehet azért, mert nézelődtem, csodaszép őszi színekben pompáznak a fák. Sírtam is. Szokás szerint. Hangolódtam. Nem akarok meghalni.

8 előtt pár perccel érkeztem. A betegfelvételen második voltam. Türelmesen vártam. Mikor behívtak, meglepő beszélgetésben volt részem. A hölgy kiöntötte nekem a szívét, hogy mennyire magányos, milyen rosszak az esték egyedül. Nagyon érzékeny volt. Könnyes volt a szeme. Megértem. Átérzem. Beszélgettünk a családállításról, jóslásról, asztrológiáról. És hogy hogyan kellene élni. Sokáig nem maradhattam nála, sok a beteg. Nővérpult, szoba, széken ücsörgés. Ismerkedés a szobatárssal. Kedves volt, egy kezeléssel van előttem. Szarkóma, másik oldali lágyék szarkóma és májáttéttel. A kemótól stagnál, de nem csökkent a mérete. Jól van. Szomorú, nem tudja mi lesz. 

Jött értem az asszisztens. Energiabombaként robbantam be a rendelőbe. Legalábbis a doktornő ezt mondta. Nekem nem tűnt fel, én ilyen vagyok. Ez jó hír. Részletesen elemeztük a vérképem. Még sosem volt ilyen jó. Néhány eltérés van ugyan, de mivel izoláltak, nem jelentenek problémát, és nincs köze a betegségemhez. De jó érzés volt, hogy szánt rám időt. Átbeszéltük a recepteket. A kezelés ugyan az lesz, megyünk tovább. Kipakolás, átöltözés, ágy. Tanulnom kell. Kiselőadásra készülök, és angol ZH-ra. Megjött az anyag. Elsőre találtak vénát, és már folyt is. 

Aztán becsatlakoztam egy meetingre. Ami egész nap tartott. Táppénzen vagyok, ezért bosszantott picit. Utána próbáltam tanulni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy csúszok be az ágyba. Végül a seggem egy mély gödörbe találta magát, a lábaim az égen álltak. Leszakadt alattam az ágy. Ez is csak velem történhet meg. Vicces volt a helyzet. A matrac alátámasztása el volt repedve, és valószínű az én pihe súlyom is elég volt neki, hogy végleg megadja magát. Átköltöztettek a szomszéd ágyba. Reméltem, hogy az nem szakad le alattam :-).  A tanulás aznap nem nagyon ment. Zenét hallgattam, hogy teljen az idő. 

A következő nap tanulással kezdtem, reggel fogott az agyam. Szépen haladtam. Az aznapi meetingekre nem csatlakoztam be, mert nem volt kedvem. És ezt így nem is lehet csinálni. Kaptunk új szobatársat, májbiopsziára jött, mert nem tudják, hogy milyen foltok vannak a máján. Délután jött értem a pszichológus. Ennek nagyon örültem. A félelmeimről beszéltünk. Elkezdtem tartani attól, ha véget érnek a kezelések, mi lesz velem? Mi lesz velem, ha elengedik a kezem, és háttér nélkül, magamnak kell boldogulnom az életben? Megnyugtatott, hogy hozzá továbbra is járhatok. Aztán magamról beszéltem, hogy milyen egyedül élni ezzel a betegséggel. És hogyan tovább. Nem vagyok nő, elvesztettem a hajam, csúnya és száraz a bőröm, és ott az a nagy seb a hasamon. Tiszta gnóm vagyok. Megváltoztam külsőleg és belsőleg egyaránt. Ha túl is leszek ezen a betegségen, már sohasem leszek ugyanaz az ember, aki előtte voltam. Más vagyok. Megváltoztam. Kinek is kellene egy ilyen társ? A doktornő szerint mikor elkezdőtött a betegségem, és elindultam a lejtőn, és Ő elhagyott, ezt erősítette meg bennem. Hogy nem kellek, mert nem vagyok már nő, megváltozott a külsőm, és ez már nem kell. Lecserélt egy szebbre, jobbra. Mindenki szebb és jobb nálam jelenleg. Nem tudom mikorra tudom összeszedni magam, és elhinni, hogy én is lehetek jó nő, és kellhetek valakinek. Hogy valaki olyannak szeret, amilyen vagyok. Hogy én is szerethető vagyok. Megint végigbőgtem az 50 percet.

Már csak egyet kellett aludni, és mehettem haza. Az éjszaka nem telt jól. Az új szobatársunk nagyon hangosan horkolt, morgott, krákogott, hangosan ásítozott, beszélt. Borzasztó éjszakánk volt. 

Reggel minden menetrend szerint zajlott. Megkaptam a zárójelentést és a recepteket, kihúzták a tűt, s irány haza. Keresztanyu és Anyu már vártak. Hazavittek, elköszöntünk. Zuhany, alvás. Öltözés, vasútállomás, iskola. Fáradt voltam, de jó volt! A kiselőadásom jól sikerült. Este haza. Zuhany, alvás. Reggel keltem, vasútállomás, iskola. Úgy sikerült összerakniuk az órarendet, hogy volt egy laza 4,5 órás szünetünk. A Corvin plázában töltöttük el, sulis barinőmmel shoppingoltunk, ebédeltünk, kávéztunk, sokat és mélyeket beszélgettünk, nevettünk, és persze én sírtam is. Este haza. Az az nem is, hanem a barátokhoz mentem egyből, 11-ig ott voltam. Zuhany, ágy. Fáradt vagyok.

 

A kezelést jól bírtam, enyhe hányinger, semmi egyéb. A bőröm nagyon száraz. Pedig kezelem. A kezeim tropák. Nagyon fájnak az ujjaim, nehezen nyúlok be a táskámba, fogok meg bármit is. Vörös foltjaim vannak, kiütések, és szinte az összes ujjam elrepedt tőben. Nem baj, kibírom. Csak már legyen vége. 

Fáradt vagyok.

Meg akarok szabadulni a haragtól, ami bennem dolgozik. Ezért felmentelek a haragom alól. Áldást küldök Rád! Légy boldog!

A Lány és a névnapja

 Hajnalban kezdődött. Már hajnalban valakinek eszébe jutott. De csak reggel nézte meg az üzenetet. Addigra már több is várta. Sokan felköszöntötték. Az egész nap erről szólt. Furcsa volt, hogy mennyi embernek eszébe jutott, de jólesett neki. Aztán felmerült az igény egy bulira. Mivel volt energiája, meg is szervezte gyorsan. Úgy volt csak négyen lesznek. De szombatra megduplázódott a létszám, így nyolcan mentek. 

Jó volt a hangulat. Minden egyes nevetéssel, minden egyes jóleső mondattal tudatosult benne az, hogy velük akar maradni. Még nagyon sokszor velük akar lenni. Ahogy teltek a percek, elfeledkezett a repedésekről a kezén, a száraz, vérző orráról, a foltokról az arcán. Csak mikor mosdóba ment, és belenézett a tükörbe, akkor látta meg sapkáját. Még nincs vége. Még sok van hátra. Sokminden van hátra. Visszement a többiekhez, újra nevetett, újra velük volt testben és lélekben. De egy része, egy jelentős része tudta, hogy ez egy múló pillanat. Ami ma van, most van, most kell megélni. Aztán tovább menni. Nem tudjuk mit hoz a holnap.

Az az egy üzenet, amit várt, nem érkezett meg.

9. kemoterápia

 Mivel előző héten kiderült, hogy a vérképem jó, ezért nyugodt szívvel pakoltam össze. Rutinból megy. Összeszórok mindent az asztal közepére előző este, reggel pakolok a bőröndbe. Előző nap (kedden) edzésen vagyok, így tényleg este érek haza. Ilyenkor zuhany, s hangolódom a következő két napra. Kedden este időben elaludtam, szerdán korán ébredtem. Kávé, bootolás. Aztán felöltöztem, bepakoltam a bőröndöt, majd pirítottam kenyeret, hátha hányok, ne üres gyomorral menjek. 7-kor elindultam. Szokás szerint gyalog mentem. Picit sírdogáltam. Hangolódtam a kórházra. Jó ilyenkor egyedül lenni. Odaértem, ahogy kell, háromnegyed 8-kor. Fel a hetedikre, senki nem várt betegfelvételre. Beköszöntem, be is hívtak. Minden oké, vérnyomás 100/80. Biztos ideges vagyok. Mérleg: 51 kg. Nem híztam sajnos. Aztán be az osztályra. Hangosan közöltem, hogy megjöttem. :-) Szoba, ágy ugyanaz. Leültem, s beszélgetni kezdtem a szobatársakkal, hogy teljen az idő. Az egyikük új volt, vele még nem találkoztam. A másik már ismerős arc. Sok embert ismerek már sajnos. 

Hívott a doktornő, megkérdezte hogy vagyok. Jól, mint mindig. Feltettem a kérdéseimet. Ami elhal a májamban daganat, az már nem éled újra. Esetleg lesz másik. 12 kezelést kapok, utána meglátjuk hogyan tovább. Nem lehet előrébb hozni a kezelést, egy nappal sem. Ezt sajnálom, mert ütközni fog a sulival, még nem tudom hogy oldom meg. Gondolom úgy, hogy pénteken nem megyek iskolába. Mindegy, most nem az iskolán van a fókusz. A pszichológusom kérésére/tanácsára most ezen nem fogok aggódni. Az helyett a citosztatikum helyett, amire allergiás lettem, nem kapok másikat. A keretkezelés és a biológiai elég lesz. Nem tudom. Az volt a legütősebb cucc pedig, attól hullott a hajam, attól voltam fáradt, és attól hánytam. Mióta az nincs, újra menstruálok, nő a hajam, és teljes életet élek. Igaz, a biológiaitól még száraz a bőröm, rettenetesen száraz. Mindkét fülem felszakadt egyik este, mikor levettem a garbóm. Minek hord harbót az, aki nem bírja, ugye! Az orrlyukaim is nagyon szárazak, ott is krémezem. És minden részem száraz. Kenem. Minden este, mindenhol. A sebem helyét csak aloe verával továbbra is, nagyon szép. Alig látszik, erre igazán nem számítottam. A hajam szép barna lett, és nő, mindenhol, jó sűrű. Lehet, hogy szülinapomra már sapkát sem kell tennem. Remélem rendben lesz a kezelésem így, a brutál nélkül is.

Szóval elfoglaltam az ágyat, bekeverték a cuccot, és már indult is. Elsőre talált vénát a nővér, aminek szintén nagyon örültem. Csak feküdtem, és néztem, hogy folyik belém a biológiai, amitől meggyógyul a májam. Furcsa. Nem érzek semmit, csak fekszem. Aztán jött a többi. Szépen sorban egymás után. Az ebéd ehetetlen volt, azt sem tudom megmondani mi volt a tányéron. Kekszet ettem. Vacsora egy szelet sajt. Komolyan. A kezeléstől egyébként sem normális gyomornak szerintem ez csak egy rúgás, de nem étel. Délután tanultam, angoloztam. ZH-lesz ma, tehát pénteken, de nem tudok elmenni, majd pótlólag írom meg, megbeszéltem a tanárnővel. Talán picit aludtam is. A délután is elment, zenét hallgattam, kicsit pityeregtem. Éjjel nagyjából aludtam.

A következő nap éhesen ébredtem. Voltam olyan pofátlan, hogy a reggelire kapott két szelet kenyeremet megpiríttattam. Így kimondottan jólesett a reggeli. Délelőtt két meetingen is részt vettem, volt néhány telefonom, szépen eltelt. Ebédre rántotthal volt rizzsel, meglepő, ehető volt. Délután angoloztam. Majd jött értem az onko pszichológus. Jó volt nála, jókat kérdezett, jókat mondott. Végig sírtam, de jó volt. 

Napközben kaptunk egy szobatársat, aki csak jött és még aznap ment is, tehát nem töltötte ott az éjszakát. Szerintem fiatalabb volt mint én. Nem derült ki mi a baja. Már nem tudott járni. Édesanyjával és nagynénjével jött. Szenvedett. Jött hozzá az orvos. Nem kaphat már kezelést. Annyira rossz volt a vérképe, hogy nem élné túl. Egy kemoterápiát kapott, nem reagált jól, a betegség tovább terjedt. Kapott szakorvosi javaslatot fájdalomcsillapítóra, tápszerre, egyéb gyógyszerekre. Mivel Édesanyja el tudja látni, ezért nem fogták bent. Hazaküldték. Ennyi. Nem tudnak tenni érte semmi mást, mint hogy a fájdalmát csillapítsák. Borzasztó volt látni. Anyukája elfordult, megtörölte a szemét. Tudta mit jelentenek ezek a súlyos mondatok. Mint ezelőtt, most sem tudtunk mit mondani. Csak feküdtünk, reméltünk, és hallgattunk. Én meggyógyulok, tudom. De látni ezeket a sorsokat, borzasztó.

Este beszéltem az onko barátnőmmel. Már így hívom. Szerencsére jól reagál az új gyógyszeres kezelésre, amit kap. Elmúltak a fájdalmai, kisebb a hasa, a közérzete is sokkal jobb. Még fáradt, de szerintem ez is múlni fog, ahogy hat a bogyó. Örülök neki, tényleg! Megérdemli a gyógyulást, annyit küzdött már! Szomorkodtunk is, nevetgéltünk is, jót beszélgettünk.

Aztán az esti levélváltás a Fiúval, szokásos. Elköszönés, jó éjszakát, alvás. 

Reggel  korán ébredtem, vártam, hogy húzzák ki a branült. Lefolyt az átmosó, kihúzták, telefonáltam, hogy mehetek haza, felöltöztem, összecsomagoltam, s már úton is voltam. Bőrönd letesz, gyors zuhany, laptop felkap, irány Anyámhoz. S már dolgoztam is. Hamar eltelt a délelőtt.

És most itt ülök. Reggel meg még a kórházban az ágy sarkán. Nehéz átkapcsolni. A munka segít. Már nem sok van. Meggyógyulok!

Minden rendben

 Jelentem, minden rendben a véremmel, így szerdán folytatjuk a kezelés. Nahát, ilyen is van :-) Így akkor tényleg csak 2 hét telik el. Csak így tovább!

Régi fájdalom

 Új telefonkészülékem van, s a régin, átpakolás közben találtam egy jegyzetet. 2020. október 25-én írtam. Biztos nem voltam gépközelben, mert nem nagyon használom a telefonnak ezt az applikációját. De annyira jól megfogalmaztam az akkori fájdalmam, hogy nem akarom, hogy elvesszen. A dátumból arra következtetek, hogy akkor is Ő okozta. De már mindegy is.... Szóval ez volt az:

Tükörszobában állva nézek körbe. Ezernyi emlék egyszerre néz vissza rám. S jön a felismerés, a robbanás. Millió szilánk, mint emlék hull alá, bele a megsemmisülésbe. Vége. Talpam alatt ropog a fájdalom. Csak ülök a hazugságkupac tetején. Az emlékek meghaltak. Csak bennem élnek tovább. Próbálok feledni, s többet nem hinni. Felállok, indulok tovább. Csak még nem tudom merre... Az üvegszilánkok ropognak a talapam alatt. 

8. kemoterápia

 Nagyon vártam már, hogy mehessek. 5 hét telt el, nagyon sok idő kimaradt. 

Tényleg nem akarom szidni mindig az egészségügyet. De... Megint új orvoshoz kerültem. Nem indokolják, nem magyarázkodnak, ez van és kész. Nincs mit tennem, elfogadom. Mint egy pingpong labda, úgy érzem magam. Foglalkozik vele egyáltalán valaki, hogy nekem ez nem jó? Természetesen nem. Csak egy termék vagyok, amit pofozgatnak a rendszerben. Elfogadtam, túl tettem magam rajta, csak haladjunk. Kezelést megelőző nap hívott az egyik asszisztens, hogy reggel 8-ra legyek ott. Mindig ott vagyok. Most is ott voltam. Gyalog mentem, ahogy előzőleg is, nagyon jót tesz ilyenkor a séta. Átáll az agyam a kórházra, elengedek minden mást, és csak a kezelés tölti ki a gondolataimat. Negyed órával korábban megérkeztem. Felvettek az osztályra, s mentem a nővérpulthoz. Kijelölték az ágyamat, amit addig nem foglalhatok el, míg az orvoson át nem jutottam, és zöld utat ad a kezelésnek. Már voltak a szobában, megkezdődött a traccsparti. Hívott az orvos. 

Nagyon szimpatikus volt a doktornő. Mivel fogékony volt, elmondtam neki az összes fájdalmamat. Hogy az orvosok dobálnak egyás között. Megkértem, ha már így alakult, hogy hozzá kerültem, nekem ez rendben van, de akkor most már kísérjen végig. Nem akarok több orvost. És amin csodálkoztam, pedig nem kellett volna, az az, hogy az elmúlt 5 hétben senki nem nézett bele a kartonomba. A felvételem pillanatában szembesült azzal, hogy az egyik kezelésre allergiás lettem, és egyelőre nem kerestek helyette másikat. Tehát a mostani kezelést úgy kaptam meg, hogy egyszerűen kihagytuk azt, amit nem kaphatok többet. Így az 5 helyett 4 citosztatikumot kaptam. Kérdeztem, hogy ez nem baj-e, így is meg fogok-e gyógyulni, de nem tudott rá válaszolni. Nem tudjuk, hogy meggyógyulok-e. Csak én tudom, hogy igen. Csak én hiszek magamban. Aztán jeleztem, hogy kész a CT-m. Megnézte, annyit mondott nagyon jó. Szerintem annál is jobb, de mindegy. Magamban tovább örültem az eredménynek. Felírattam a recepteket, megbeszéltük a kérdéseimet. Mehetek tömegbe, a covid itt van, itt is lesz. Maszk, fertőtelnítő. Ennyit tudok tenni. Továbbra is mehetek suliba, buliba, dolgozni, edzeni. Az edzéssel a bőröm miatt vigyázni kell. Szóval éljem az életem, ahogy eddig. Jeleztem neki, hogy december 7. a szülinapom, és addigra túl szeretnék lenni az egészen. Azt mondta így lesz. Kértem, hogy tartsuk a 2 heti kezelést. Így most korábban lesz vérvétel, és ha nem jó az eredmény, még lesz időm injekciót adni magamnak, és még mindig a 2 héten belül leszünk. Ezt a négyet már simán lenyomom. Csak a vége legyen az, amit szeretnék!

Összességében nagyon pozitív tapasztalat volt a doktornő. Ezt a 4 alkalmat már lenyomjuk.

A szobatársaim nem voltak mind ismeretlenek. Sajnos már nagyon sok emberrel visszatérő vendégek vagyunk. Sokat beszélgettünk, megosztottuk a nyomorunkat, tapasztalatunkat. Nagyon sokat lehet egymástól tanulni. Volt egy vendégünk a szobában, 41 éves. Fiatalabb, mint én. Csak vízleszíváson volt. Beszélgettünk vele, addig is telik az idő, meg hát az ember kíváncsi. Döbbenten hallgattuk. Menthetetlen. Várják az időt, amikor nincs tovább. Nem tudtuk mit mondjunk. Teljesen a hatalma alá kerültünk. Csendben telt a délután, róla beszélgettünk, a lehetőségeiről, lehetőségeinkről. Csak ennyi az élet. Egy csettintésre elvehetik tőlünk. Próbáltam tanulni, de nem nagyon tudtam figyelni. Délután sirdogáltam kicsit. Nehezen telt a második nap. Még jó, hogy van Valaki, akivel folyamatos kapcsolatban vagyok, egész estik írogattunk. Sokat segít. Csak azzal, hogy ír. És írok. A hazaengedős napon korán ébredtünk. Jött is a zárójelentéssel a nővér. Elolvastam. Most minden rendben van vele. A gyógyszereket kiváltom, injekcióm van, időben leszünk. Október 5-én folytatás.

Jól vagyok. Hazamentem zuhanyozni, s nekiálltam dolgozni. Nem vagyok fáradt, nem vagyok szomorú, többször nevettem is. Tele vagyok tettvággyal, sokat haladtam a munkámban is. Listát írtam a feladataimról. Remélem aktív lesz a hétvége is, mert menni akarok. Menni, menni, kimenni a világból, a hátam mögött hagyni mindent, üres lélekkel folytatni az életet. Fájdalom, szomorúság, gyász nélkül. Önmagam lenni, és élni, megélni az életet!

Edzés a Magmában

 Mindig várom a keddet. Az a kijelölt edzésnapom. Egyébként is nagyon aktív vagyok, hiányzik a mozgás, ha nem megyek. De a kedd, az mindig különleges. Egész nap ezen jár az eszem. Csak erről beszélek. Sietek haza. A reggel kikészített edzőruhám felveszem, táskám bepakolom, s már megyek is. Az edzőm vár, mindig széles mosollyal köszön. Szokott egyáltalán szomorú lenni? Kirobbanó energia vesz körül, megjöttem. Pár szóban megbeszéljük, kivel mi történt, már indul is a konditermi edzés. Hajtom a gépet, mindig amit kijelöl. Közben be nem áll a szánk. Csevegünk, nevetünk, vagy éppen sírok. Jól tűri. Én is. Az 50 perc hamar elszáll. Mikor megjelenik az aerobic-os lány, tudom, hogy közel a vége. Még jól meghajtom az utolsó gépet, s megyünk le. A lányok már várnak minket. Szőnyeg előkészít, labda, súlyzó, indul a zene, s kezdünk. 50 perc aerobic. Élvezem. A zene ütemére ugrálok, csinálom amit kell. Csak a testem van ott, gondolatban messze vagyok. Valahol, ahol jó lenni. Friss levegő, fák, vízpart. A zene átjár, az izmaim megfeszülnek, izzadok, csinálom. Hajtom ki magamból a méreganyagot. A mérget. S vége. Hamar telik az idő. Összepakolok, cipőcsere, felkapom a táskám. Még pár szó, nevetünk, jól vagyunk.

Jól vagyok.

Családállítás

 Nagyon vártam ezt a napot. És sokat is vártam tőle. Összességében fantasztikus, leírthatatlan csoda volt. Végigbőgtem a napot, mind állítóként, mind szereplőként. Csodálatos emberekkel találkoztam, mindenki nyitott és barát volt. Még kell pár nap, míg feldolgozom az átélt eseményeket, az érzéseket, melyek megérintettek, és a látottakat. Nagyon elfáradtam. 

Mivel nem szabad elmondani, mi történt ott, nem is teszem. De nagyon jól éreztem magam, örülök, hogy ott lehettem és azokkal az emberekkel, akik ott voltak. Szeretnék még menni, állítóként és szereplőként egyaránt. 

Köszönöm!

Topmodell

 Újabb fantasztikus napon vagyok túl!

Céges csapatépítőnk volt. Mivel megint csúszik a kezelésem, így el tudtam menni. Valamiért így kellett lennie. Egyre jobban vagyok, fizikailag teljesen, erős vagyok és energiával teli. Lelkileg még nem jó, továbbra is magányos vagyok. De már látom a fényt az alagút végén. 

A nap nagyon jól telt, jó volt találkozni a kollégákkal. Beszélgettem olyanokkal, akik már nagyon hiányoztak, olyanokkal, akikkel szinte sosem találkozom. Sokat nevettünk, játszottunk. Azt nem mondanám, hogy sokat ettem, mert alig találtam valamit, ami belefért a diétámba, azért tudtam választani. De nem volt finom. Desszertből kétféle volt, mákos és csokis. Mivel egyiket sem ehettem meg, beneveztem a fánkevő versenyre (vaníliával töltött). Ügyesen sikerült leenem a madzagról, repetát is kértem. Talán januárban ettem utóljára fánkot. Mondhatnám, hogy ez volt a nap fénypontja, de nem.

Egy kollégámmal beszélgettem, akivel szintén csak telefonon tartom a kapcsolatot. Nem tudta, hogy beteg vagyok, és azt sikerült mondania, hogy úgy nézek ki, mint egy topmodell. Jó az alakom, látszik, hogy sportolok, izmosak a lábaim, és jól áll a sapim. Nevettem, és megköszöntem. Azt hiszem, erre most nagyon nagy szükségem volt. Tényleg fantasztikusan érzem magam, és nem gondolok a betegségemre. Nem érzem. A leleteim is jók. Hogy úgy nézek ki, mint egy topmodell, azt azért kétlem, de tény, hogy jól vagyok! 

És jól is maradok!

Bizonyítékok:

Tumormarkerek

 Itt is minden rendben!

És nagyon jól vagyok!

Elfáradtam

 Kezdem feladni. Egyszerűen elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy nekem kell mennem minden után, mert az egészségügy, úgy ahogy van, egy kalap szar. 

Szerdára volt kiírva a vérvételem. Mikor az orvosommal beszéltem, azonnal beírtam a naptáramba. És igaz, hogy bolond vagyok, de azért ezekre a dátumokra figyelek. Szóval mentem reggel a beutalómért az onkológiára. De nem találták. Megnézték a gépben, s valóban ki volt írva a vérvételem, tegnapra. De kinyomtatva, aláírva, bélyegezve nem volt, tehát nem vártak. Ma sem. Végül kinyomtatták a tegnapi beutalót, s kerestek valakit, aki lebélyegzi, s aláírja. Megvártam. Átmentem vérvételre. Sokan voltak. Megvártam. Bementem a munkahelyemre. 11 óra felé ránéztem, s készen volt a vérvételem. Minden oké. Hívtam az orvosom, aki közölte, hogy már nem ő az orvosom. A 7 kezelés alatt eddig 3 orvosom volt, most a 4-hez tartozom. Akinek nem tudom az elérhetőségét, így nem tudom megbeszélni vele, hogy most akkor mikor mehetek kezelésre. Hívtam az osztályt, nem vették fel a telefont. Itt van délután 1 óra, és fogalmam sincs, hogy holnap hol leszek? Fogalmam sincs, hogy mit csináljak? Mit csináljak? De tényleg?

Fáradt vagyok. Lelkileg nagyon. Csak engem érdekel a kezelésem. Küzdök, de folyamatosan falak vesznek körül, mindenért meg kell harcolnom. 

Elfáradtam. Félúton. Csak ülök, nézem a falat. 

Elfáradtam. Nincs türelmem, és már nem értek meg senkit.

Elfáradtam. Mindenki hagyjon békén.

Elértem őket. Nem tudom megmondani hányszor és hány emberrel beszéltem. Jövő hét szerda... nincs szabad ágy...

A Lány és az év legszebb napja

 Szombat volt. Érezte, hogy kicsit túltervezte magát, de nem baj, lényeg, hogy ne legyen egyedül. Korán kelt, megreggelizett, előkészítette bicaját. Kicsit esett az eső, megvárta míg eláll, s elindult. Sapkáját sisakja alá rejtette, de vele volt, elválaszthatatlanok már egymástól. Át a városon katasztrófa volt biciklivel, de időben odaért a kijelölt helyre. Csatlakozott barátnőjéhez, s elindultak. Nagyon jó érzés volt suhanni, tekerni. Kicsit nehezebb volt, mint azelőtt, de azért ment. Csak nézte az utat, a tájat, a vizet, az embereket, s nyomta a pedált. Palacsintát muszáj volt enni, nagyon finom volt, és újjult erővel tekert tovább. Többször lemaradt, nem volt úgy ereje, de azért hajtott. Csak előre, nem állunk meg. Nem nézünk hátra, a cél előtte van. Érezte, hogy a következő eseményről késni fog, ezért útközben felhívta másik barátnőjét, hogy ne haragudjon, igyekszik, de tuti késni fog. S vissza a jelenbe, csak nyomta a pedált, teljesíteni akart. És úgy is lett. 

(A palacsinta után csak később jutott eszembe folytatni a mérést...)

Hazaérvén gyors zuhany, póló, nadrág, tepsi, bor, s már pattant is a kocsiba. 1 órát késett, pedig nem szokott. Az öltözést az autóból kiszállva fejezte be. Magához ragadott mindent, s jelezte, hogy megérkezett. Ziláltan huppant a konyhába a székre, s már rakták is a feltétet a pizzákra. Nagyon jó volt találkozni velük, átbeszélték a könyvhöz a kérdéseket és meghallgatta a tanácsokat. Az információk nagyon jól jöttek. Fáradt volt, tele a feje, írni akart. Egyébként is későre járt már, így hazaindult. 

Otthon fáradtan dőlt le a kanapéra. Tartalmas nap végén jólesik a pihenés. És akkor eszébe jutott a CT. Felkapta iPadját, s már ott is volt az oldalon. Csak nézte a kijelölt sort. Vonakodva nyomta meg a letöltés gombot. Vett egy nagy levegőt, s elkezdte olvasni. Ahogy halad a sorok között, végig negatív, negatív, negatív szavak tömkelegével találkozott. S jött a máj. Az egyik áttét elmosódottan, bizonytalanul körvonalazódik, a másik már csak 2 mm. Ennél jobb hír ennek a fantasztikus napnak a végére nem is kellett!

Tudta/ tudja, hogy meggyógyul. Már nem sok van hátra. Szerdán vérvétel, csütörtökön indul a nyolcadik kezelés, majd 9, 10, 11, 12, s már túl is van az egészen! Jövőre, csak mint egy rossz álom gondol vissza erre a nehéz évre. Soha többé nem lesz beteg!

CT eredmény

 Boldogság van. Nem teljesen az, amire számítottam, de jó így is

Csúszik a kezelés - már megint

 És már megint csúszik a kezelésem. Újabb injekció, szerdán vérvétel, s majd meglátjuk a folytatást. CT eredmény hétfőn, tumormarker szerdán lesz. 

Várok, csak várok. Mindig várom a csodát, ami olyan nehezen jön el.

Ezt csak úgy itt hagyom

 Tegnap voltam pszichológusnál. Most nem éreztem olyan nagy áttörést, inkább csak megerősített abban, amit én is tudtam. De mégis így sokkal jobb. Jobb, hogy ő is azt mondja, hogy rendben van, hogy még mindig haragszom Rá. Kevés idő telt el, azt mondja. Igen. 4 hónap, de mintha tegnap lett volna. Jó, tegnapelőtt. Sőt, mintha meg sem történt volna, csak álmodtam. Álmodtam hogy velem van, hogy átölel, hogy megcsókol. Hogy álmában megsimítom, hozzábújok. A reggeli közös kávé az ágyban. Az esti beszélgetések. Tényleg olyan jó volt, hogy nem történhetett meg. Velem nem. Haragszom, még mindig.

Jól vagyok. Egyre jobban. A pszichológus szerint is kinyíltam. Edzek, futok, aerobic. Moziba járok, meg csavargom a barátnőkkel. Az Etelében véletlenül ugyan abba a próbafülkébe mentem be, amibe még Neki vittem egy számmal nagyobb nadrágot. Ott ült, alsónadrágban, keresztbe tett lábbal, mert szégyenlős. Láttam lelki szemeim előtt. De elhessegettem, hiszen ez sem történt meg. Nem történhetett meg. De nagyon jó napokat élek meg. Minden egyes napra van tervem, hogy minél kevesebb szabadidőm legyen, egyedül. Így könnyebb. Fáradtan, kimerülten ágyban rogyni, friss élményekkel, új emberi kapcsolatokkal. 

A CT eredményem még nincs kész. Hétfőre ígérték. Jó lenne, ha holnapra meglenne, hogy ne az orvos előtt szembesüljek vele, nem akarok megint a kórházban összeomlani. Majd meglátjuk. 

A suli holnap kezdődik, várom már nagyon. Csak a covidtól félek, de igyekszem védekezni, hátha nem kapom el. De amíg ilyen jól vagyok, és minden rendben velem, menni fogok. Élvezem. Lehet, hogy majd a vizsgaidőszakot nem annyira, de most még jó. 

Szóval összességében jól vagyok. Testileg teljesen, lelkileg is épülök. Idővel minden rendben lesz!

CT

 Ma volt a CT napja. Nagyon be voltam gyulladva. Nehezen aludtam el, sokáig hallgattam zenét, hogy megnyugodjak. Korán ébredtem, s korán érkeztem a vizsgálatra. Mivel csak 10 perccel előtte lehet bemenni, így kint várakoztam. 7.30-ra volt időpontom. Hűvös volt, így nem tudtam eldönteni, hogy a hideg vagy az ideg ráz. Sírtam. Az Angyalok küldtek energiát, valószínűleg ezt éreztem, mert megnyugodtam, mire be kellett mennem. Másfél liter kontrasztanyagot kellett meginnom 2 óra alatt. Szomjas voltam, de ennyire nem. Azért sikerült másfél óra alatt meginnom. Eddigre már rengeteget pisiltem, féltem, hogy ki is megy belőlem, de relmélem nem. Aztán behívtak. Melltartó levesz, majd pedig felfeküdtem az ágyra. A branül behelyezése persze nem ment simán. Közben kérdezte a kezelőorvos/ápoló/személyzet (nem tudom hogy hívják őket), hogy mi volt a baj. Mondtam, hogy vastagbél, májáttét. Bólogatott. Mondtam, hogy de most már ne legyen ám! Azt mondta persze, hogy nem lesz, úgy csináljuk. Vicces volt. A nevetéstől még jobban megnyugodtam. Vénát nem nagyon talált már rajtam, szó szerint azt mondta, hogy picsa vékonyak a vénáim. Nevettem, jófej volt. Végül sikerült:

A vizsgálat a szokásos módon zajlott. Beszívtam a levegőt, bent tartottam, lélegeztem. Majd végeztem. Sajnos csak 12-én lesz készen a lelet, aznap megyek kezelésre. Úgyhogy reggel rohanok a leletért, majd fel az onkológiára, s átbeszéljük a továbbiakat. Nagyon bízom benne, hogy nem lesz ott már semmi!

Mikor hazaértem, azonnal nekiálltam dolgozni. Közben benyomtam egy szendvicset, már nagyon éhes voltam, fél 11 volt. Munka közben jutott eszembe, hogy nem is feszül annyira az arcom, és be sem kentem. Mikor egy folyamattal végeztem, megnéztem az arcom a tükörben. A kemény, elhalt bőr, megrepedezett. Felpuhítottam krémmel, majd szemöldökcsipesszel szépen lehúztam, amit tudtam:

Így már könnyebben fel tud szívódni a krém. Nem is csípett, szépen beszívódott, így már teljesen jól érzem magam. És ha ez nem lenne elég, arra lettem figyelmes, hogy nem látszik annyira a fejbőröm. Megnéztem közelebbről, s kiderült, hogy elkezdett nőni a hajacskám 😀 Nem látszik annyira, inkább tényleg csak az, hogy nem látszik a fejbőröm. Az utolsó kezeléskor az allergiám miatt nem kaptam meg az egyik kemót, így már eltelt egy hónap, hogy abból a fajtából kaptam, ezért kezdett el nőni. Sajnos még kisütjük, mert nincs vége, de így is örülök. Mondjuk másféle kemót fogok kapni, szóval lehet, hogy megmaradnak a kis kezdemények. Majd meglátjuk. Hajrá, hajrá!

A Lány és a hinta

Csodálatos napra ébredt a Lány. Kirándulni mentek a barátokkal. Készülődött, végre egy kis kiruccanás. 

A szokásos módon történt minden. Összepakolt, felöltözött, víz, naptej, sapka. Már útközben emelkedett volt a hangulat! Beszélgettek, énekeltek, nevettek. A Lány is kevesebbet panaszkodott, már jobban van. Lelkilek. Fizikailag meg teljesen. A betegség csak a sapkában nyilvánul meg. Sétáltak a kastélykertben, nézték a vizet, és be nem állt a szájuk. Aztán egy játszótérhez érkeztek. Hinta! Ezer éve nem hintázott, max gyerekkorában. Beleült, s ellökte magát. Hagyta, hogy a játék ringassa. Élvezte. A gondolatok elkezdtek kihullani fejéből. Mikor már majdnem megállt, hajtotta magát. Magasra, fel! S ott, fent, ott maradt egy rossz érzés. A Lányt visszahúzta a gravitáció. Még egy lendület, fel, szem becsuk, gondolat kitesz. S ez így ment. Nem tartott sokáig, de a Lány feje üres lett. Semmi rossz nem maradt benne. Felszabadító érzés volt. 

Vidáman szedte össze magát. Még elmentek vacsorázni. Oda, ahol tavaly Vele volt. Az érzés nyomasztotta, de nagyon kevés olyan hely van, ahol nem voltak együtt. Így elviselte. A társaság kiemelte a negatív spirálból. Az étel finom volt. A séta utána kellemes. 

Mosolyogva csukba be maga mögött az ajtót, mikor hazaérkezett. Társa, a magány, már várt rá. Leült, s elsírta magát.

Nyuszicsörgő

 Azt mondják a barátaim, hogy nagyon szomorú a blogom. Így a rossz szériát megszakítva íme egy vidám bejegyzés.

Az egyik kolléganőm babát vár, s ő kért meg, hogy készítesek neki egy nyuszicsörgőt.

Ahogy készült:

fej:

5 láncszemből kört készítünk

1. sor: 6 rp

2. sor: mindegyikbe kettő (12 rp)

3. sor: minden másodikban kettő (18 rp)

4. sor: minden harmadikba kettő (24 rp)

5. sor: minden negyedikbe kettő (30 rp)

6. sor: minden ötödikbe kettő (36 rp)

7. sor: minden hatodikba kettő (42 rp)

8-13 sor: 42 rp

14. sor: 5 rp, 6-7. összehorgoljuk (36 rp)

15. sor: 4 rp, 5-6. összehorgoljuk (30 rp)

16. sor: 3 rp, 4-5. összehorgoljuk (24 rp)

17. sor: 2 rp, 3-4. összehorgoljuk (18 rp)

18. sor: 18 rp

Fülek:

5 láncszemből kört készítek

1. sor: 6 rp

2. sor: minden szembe kettő (12 rp)

3. sor: minden másodikba kettő (18 rp)

4-7 sor: 18 rp

8. sor: 4 rp, 5-6 összehorgoljuk (15 rp)

9. sor: 15 rp

10. sor: 3 rp, 4-5 szemet összehorgoljuk (12 rp)

11-15 sor: 12 rp

A fej tetejére, úgy hogy cuki legyen rávarrtam. A nyakára gallért horgoltam, és egy kis masnit is raktam a füle tövébe.

Biztonsági szemet a 12. sor magasságában, 10-12 pálca távolságra helyeztem el. A fejét vatelinnal tömtem ki, s gubacsörgőt raktam közé. Az a baj vele, hogy a gubacsörgő szerintem alapvetően csilingel, de most csak zörög az egyéb tömőanyag miatt. 

Egy fakarikára horgoltam alapot, s erre varrtam rá a nyuszifejet.

7. kemoterápia

 A nap a szokásos módon indult. Kedd volt, felkeltem, kávé, reggeli, öltözés, csomagolás befejezése. Kellemesen lehűlt a levegő. Elindultam. Annyira jólesett a séta, hogy nem álltam meg a buszmegállóban, hanem egyenesen kisétáltam a kórházba. 50 perc, de nagyon jó volt! 

Sorbanállás a betegfelvételen, gyorsan ment, megkaptam a szobám, az ágyszámot, ülök a széken, várok. Négyágyas szoba, már volt ott egy hölgy. Nagyon hisztis volt, hogy ő haza akar menni, hívta a férjét, hogy vigye haza, ő nem akar itt lenni, milyen rossz itt stb. Hát igen. Elég sokat vártam, aztán hívott az orvos. Vittem a kérdéslistám. Elkezdtem szépen sorban feltenni őket. Elérkeztünk a CT témához. Szeptember 2-re van időpontom. Én azt várom, hogy akkor már nem lesz áttét a májamban. Az orvos szerint viszont lesz, de összemegy. Nem ezt a választ vártam. Nagyon elkeseredtem. Aztán megkérdeztem, hogy mi lesz, ha a 12. kezelés után is ott lesz? Nem tudja, nem látja a jövőt, majd az orvosommal megbeszélem stb. És ami nagyon mellbevágott megint, hogy ők azért vannak itt, hogy meghosszabbítsák az életem. Mindannyian ezt mondják. Én viszont azért vagyok itt, hogy meggyógyuljak! Meg akarok gyógyulni, nem hosszabb életet akarok! Sírtam. Sokat, nem tudtam abbahagyni. Nem érzem magam betegnek. Egyáltalán nem. Semmit nem érzek, élem az életem, dolgozom, sportolok, találkozom barátokkal, kirándulok. Én meggyógyulok! Sőt, meggyógyultam! Nem fogadok el más opciót!

Elfoglaltam az ágyam, bekötötték az infúziót. Végig sírtam. A nővér aranyos volt, végig beszélt hozzám. Nem vett tudomást róla, hogy sírok. Csak tette a dolgát. Elsőre talált vénát. És már folyt is az anyag. Szépen sorban, ahogy szokott. Az egyiknél elmondta a nővér a mellékhatásokat, szokás szerint. Csak ültem az ágy szélén, s beszélgettünk. Éreztem, hogy ég a tenyerem. Az arcom. Fájt, feszített. Mondták a többiek is, hogy nagyon piros az arcom. Nem tudtam nagy levegőt venni, mert rögtön köhögnöm kellett. Elmentem pisilni. Nagyon fájt a tenyerem. Gondoltam megkérdezem, hogy ez így rendben van-e. Kimentem a nővérpulthoz, a főnővér azonnal lecsapta a telefont, ahogy rámnézett, kiáltott, hogy baj van. Azt hittem a telefonba kiált, nem értettem miért ugrálnak körülöttem. Velem volt a baj, allergia, sokk. Bekísértek az ágyamhoz, de még mindig nem értettem mi a baj. Azonnal kikötötték az infúziót, s kaptam injekcióban valamit, ami semlegesíti. Kb. fél óra múlva kezdett jobb lenni. Attól féltek, hogy anafilaxiás sokkot kapok. Szerencsére addig nem jutottunk, hogy elájuljak. Kérdezték, miért nem szóltam előbb. Miért? Mert tűrtem, mert gyógyulni akarok, és mindent elviselek, csak tűnjön el ez a fos a szervezetemből. Ezt a típusú kemót nem kaphatom többet, majd az orvos kitalál valami mást helyette.

Lett egy új barátom. Rengeteget beszélgettünk, óránkon keresztül fostuk a szót. Személyesen, s másnap telefonon is több mint egy órát beszéltünk. Nagyon jófej, tartani fogom vele a kapcsolatot. Picit idősebb, mint én, de ugyanilyen dilis.

Beszéltem a dietetikussal is. A feladatom, hogy megbarátkozzam a répával, meg kell ennem, meg a zöldséget is, barackot héj nélkül. Rostos gyümölcslevet felvizezve. Rántotthúst sütőben sütve. Na, meglátjuk, nehéz feladatok ezek. 

Beszéltem az onko pszichológussal, ő is adott házifeladatot. Ki kell találnom, hogyan tudok nyitni a világ felé. Már most mondom, hogy sehogy, jó nekem így, egyedül itthon. Itt senki sem bánt, nem hazudik. Rettenetesen magányos vagyok. De jobb így, mint azon agyalni, hogy hol van, mit csinál, kivel van. Jó nekem a magány, nem nyitok sehova. Idén biztos hogy nem. Fogalmam sincs mi lesz velem, nem tudom mit hoz a jövő és mikor. Mikor tudok újra teljes életet élni. Mikor tudok újra kinyílni, bátran elmenni bárhova, emberekkel beszélni. Egyelőre nincs szükségem senkire.

A saját pszichológusommal is találkoztam. Olyan jó lenne, ha minden úgy lenne, ahogy mondja! Kapaszkodom a szavakba, kapaszkodom a jövőbe, a lehetőségekbe. Kis lépésenként, ahogy kért, megindulok előre!

Csúszik a kezelés - már megint

 Tegnap szokás szerint nem lett jó a vérképem. Csak azért vagyok dühös, mert én sejtettem, hogy 2 injekció nem lesz elég... nem is lett. Így ma injekció, hétfő vérvétel, kedd-szerda kezelés. 1 hét csúszás. Így a vége is átcsúszik novemberre. Jó, a novembert még feláldozom, de a decembert már nem. Annyira hosszú ez az időszak. Tudom, hogy türelmesnek kell lenni, de én már nem vagyok az. Szeretném élni az életem végre! Tegnap olyan jó volt az edzés, olyan jó volt hajtani magam. Persze, nem kimerülésig, de elfáradtam, leizzadtam, és ezt már nagyon régen éreztem. Utána egy kis futás. Tényleg nem sok, de így edzés után nem megy. Úgyhogy folytatni kell az erősödést, hogy mire vége lesz ennek a fosnak, addigra legyen elég erőm, ne a nulláról kelljen indulnom. Meg hát nem is akarok teljesen legyengülni. Az este csendben telt, fáradt voltam, így nem kattogtam annyit, és időben le is feküdtem. Reggel megint jókedvűen ébredtem, és várom, hogy ma mi fogja elrontani a hangulatomat, mert minden nap ez van, mikor jól érzem magam. Úton a munkahely felé megint megkergettem a zebrán a gyalogosokat. Olyan lassúak, nem bírom őket. Sétálgassanak a hátam mögött, mikor már elhaladtam. 😁 Tudom, nem vagyok szabályos, és lehet én vagyok a rémálmuk, majd igyekszem jobban viselkedni. De ez vagyok én, úgy tűnik. 

Legyen ma szép napja mindenkinek, mert jókedvű vagyok, így magamnak is azt kívánom!

Szakítás - vége

 Tegnap szakítottam Vele. Ez csak azért vicces, mert ő már május 16-án szakított. Csak én akkor még nem tudtam elengedni, nem tudtam belenyugodni. De tegnap elértünk arra a szintre, hogy a teljes csalódás érzése mellett kitöröljem és letiltsam mindenhonnan. Soha többé nem akarom látni, és nem is akarok tudni róla! Valamiért végig úgy érztem, hogy az a mély szál és mély érzés, ami összeköt minket, nem enged elsodorni egymás mellől. Hogy nekünk még dolgunk van egymással, hiszen tényleg sokmindenen mentünk keresztül együtt. De ennek vége. Megváltozott, más ember lett, s részemről úgy érzem nem jó irányba. Ez az ember már nem az, akit szerettem, ezt az embert én nem akarom az életemben tudni.

S ezzel vége!

Neked írtam

 Azért írok, mert nekem fontos az írás. Így tudom kifejezni magam. Nagyon rossz lelkiállapotban vagyok, miattad. Vagyis miattam, mert még nem sikerült kitörölnöm Téged a gondolataimból. Fogalmad sincs, milyen érzés, mikor egy ilyen komoly betegség a padlóra küld, és attól kapod a legnagyobb rúgást, akire a leginkább számítottál. Ilyenkor nem kapsz levegőt, nem tudod mit tegyél és minek, és nem érted az egészet. Nem tudok felállni. Úgy tépted ki a szívem, mint a gyomot a földből, és bedobtad a többi közé. Egy voltam a többi lány között, amit soha nem fogok tudni megbocsátani. Csak egy játék, amit addig forgattál a kezedben, míg zenél, míg mozgat. Aztán kuka. A sok hazugság, kamuzás, félrevezetés és titkolózás is a megbocsáthatatlan kategóriába tartozik. Egy jó pillanatomban percekig tudtam nevetni azon, hogy Te voltál az első őszinte kapcsolatom. Még mindig viccesnek érzem. Őszinte. Igen, részemről az volt. 

Igyekszem összeszedni magam, és az összes platformról törölni foglak, ha már lesz erőm. Nem akarom többet látni, hogy milyen nagyon jót kirándultál a csajoddal Badacsonyban. Nem akarom tudni, hogy merre jártál. Nem akarom tudni, hogy létezel!

A Lány és a pincér

 Boldogan ébredt a Lány, hiszen elutazik. Az orvosa javaslatára, elkezdte élni az életét. Előző nap moziban volt, és igaz, hogy megbámulták az emberek a plázában, de nem vette figyelembe, és igenis jól érezte magát! 

Szóval kinézte a vonatot, képzőművészeti napokra utazott Balatonkenesére. Kicsit elfecsegte az időt, így a kiszemelt vonatot lekéste, de jött a következő. Illetve nem jött, mert 30 percet késett. Van ilyen, a MÁV-nál előfordul. Aztán csak becsoszogott a szerelvény, irány a Balaton! Megérkezvén megkereste a mosdót, és örömmel vette észre, hogy ingyenes. Kinyitotta az ajtót, belépett. Rögtön megcsapta a szarszag. Már az ajtóból látszott, hogy szét van fosva a vécé. A mosdóban folyt a csapból a víz. El akarta zárni, de inkább feltette a kezét, s kihátrált. Remek. Megkereste az egyik előadó pontot a hétből, amit meghirdettek, de csak egy üres színpadot talált. Kereste a vásárt, de semmi nyoma nem volt. Mindegy. Irány a part. Útközben sokan megbámulták, de ezt már elfogadta. A sapkát, napszemüveget, maszkot nem értik az emberek. Nagyrészük rögtön érti, hogy beteg ez a Lány, a többi UFO-nak nézi. Tudja, hogy más, mint a többiek, hogy kilóg a sorból. Már nem nézett bele a bámuló szemekbe, csak fejét lehajtva haladt előre.

Lement a partra, s talált egy éttermet, ahol készítettek pizzát. Vidáman foglalt helyet, s kikérte az év első tonhalas pizzáját, mentes vízzel. Két lépést tett a pincér, mikor odaszólt a másiknak: "Maszkban nehéz lesz enni, de akár inni is". A Lány megsemmisülve ült székén. Szemét az asztallapra szegezve próbálta visszatartani a sírást. Először csak a szeme lett párás, majd könnyei megállíthatatlanul elindultak, eláztatva a maszkot az arcán. Sok volt ez egy napra. A sok bámuló szempár, a pincér beszólása. Még sírt, mikor letették elé a pizzát. Nagyon jól nézett ki. A szélét kezdte meg, mert az csak melegen finom. Mikor észrevett egy magot. Picit megtúrta, s rádöbbent, hogy nem paradicsomszószt, hanem pasztát használtak, tehát az egész pizza tele volt paradicsommaggal. Rákérdezett a pincérnél, aki nem tudott rá választ adni, de a szakács megerősítette gyanúját. A villát lerakva elcsomagoltatta, kifizette, majd elindult a vasútra. Haza.

Nem szabadott volna eljönnie otthonról. Nincs készen a világ egy másmilyen ember létezésére. És ő sincsen készen a világra. Egyedül legalábbis nem megy. Otthon a négy fal között senki sem bántja, a szoba a barátja. Meleg falaival öleli át, biztonságot sugározva.  

Útközben még sírt egy kicsit. A pizza még meleg volt, mikor a kukába dobta.